Múlt vasárnap este, a romániai helyhatósági választások hivatalos befejezése után, leültem a tévé és a számítógép elé, nyomogattam a gombokat, hogy minél többet tudjak meg főként a marosvásárhelyi eredményekről, de országos becslésekben, értékelésekben ez csupán egyetlen adatot jelentett a sok közül. Azután eszembe jutott, hogy van nekünk Erdélyi Magyar Televíziónk, hadd keresgéljek annak a háza táján.
Nem is tévedtem, egy pillanatig sem unalmas, kimondottan vonzó élő adásukat jóval éjfél utánig követtem, amikor Soós Zoltán újonnan megválasztott polgármester többször is V betűt formált a két ujjával és románul is, magyarul is elmondott, véleményem szerint egy roppant fontos mondatot. Valahogyan így: “ Nem a magyarok győztek a románok fölött, hanem a marosvásárhelyiek arattak történelmi győzelmet a korrupció és a keresztapák fölött.”
Az élő adás egyik meghívottja, Székely István politológus, az RMDSZ ügyvezető alelnöke, pedig többször említette, hogy az etnikai törésvonalak mélyítése helyett mennyire fontos a modernizációs törekvésekre való ráfigyelés, hiszen Marosvásárhelyt mindenekelőtt ez a törekvés zárkóztathatja fel Nagyváradhoz, Kolozsvárhoz, Temesvárhoz, Brassóhoz, a nyugat-európai modelleket egyre jobban, egyre látványosabb eredményekkel követő erdélyi nagyvárosokhoz.
Két napra rá egy Transindex-interjúban ezeket a gondolatokat a tisztségviselő jóval részletesebben kifejtette és érdemes utánanézni mindannak, amit az interjúkészítő Vig Emese, Székely Istvánra utalva, “A modernizációs törekvések felülírták az etnikai szavazást a 2020-as önkormányzati választásokon” címmel rögzített.
Jómagam, még 1996-ban, a Hétköznapok, délibábok című első könyvem megjelenésekor ezt írtam a kötet hátlapjára: „Ez a könyv végső soron nem szól másról, mint a nemzetiségi létről, a hétköznapok megtartó erejéről és a délibábok tűnő látomásairól. Az erdélyi, vagy még pontosabban a romániai magyar társadalom éli a maga nem csupán nemzetiségi, hanem főként a más szabályozóknak alávetett életét. Ezek leggyakrabban az egyén szintjén hatnak, erről pedig bizonyos elméleti konstrukciók hajlamosak megfeledkezni. Mindenekelőtt az egyén akar túlélni és jobban élni, ehhez pedig olyan eszközöket használ, amelyet leginkább saját közvetlen környezetében szeretne megtalálni, de ha ez nem sikerül, akkor tágabb környezete, saját országa vagy végső esetben külföld is megteszi. A civilizációs vágyak túllépik a nemzetiségi önfenntartás kereteit. Az alapkérdés tehát adott: úgy kell európaivá válnunk, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat. “
Eddig az idézet, amely negyedszázaddal ezelőtt voltaképpen ugyanazt érezte előre, amiről most beszélünk: a múltat természetesen nem kell feledni, de a múlt helyett a jelenben kell élni. Az egymást követő nemzedékeknek, hogyha itt akarnak maradni, akkor a jövőt kell megtervezniük, választott vezetőikkel egyetemben. És ehhez fel kell használniuk bármiféle olyan politikai-gazdasági-társadalmi erőforrást, amely a huszonegyedik század nagy kihívásaihoz igazítja lépteiket. Közelednek a parlamenti választások: egyértelmű, hogy a romániai magyarság képviseletének nem csupán a parlamentbe, hanem a kormányba is be kell kerülnie, hiszen így tud jobban segíteni mind a helyi közösségeknek, mind a Magyarország és Románia közötti, közös európai érdekeken alapuló, egyre nyilvánvalóbb közeledési szándéknak is. A cél egyértelmű: viták ide, viták oda, hosszabb távon gyermekeinknek, utódainknak is úgy kell élniük, mint Nyugat-Európa fejlett országaiban. És ha ez így lesz, akkor többet nem kell panaszkodni a kivándorlásra, hiszen botor dolog lenne elmenni valakinek onnan, ahol jól érzi magát és ráadásul szülőföldjének is tekinti.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény-rovat, 2020. október 2.