MIKET BESZÉL ANTAL FERENC

Antal Ferencet ott találtam én az egyik tusnádi nyaraló udvarán. A farakás mellett ült egy tuskón, és szalonnázott.
– Jól esik? – kérdeztem előtte megállva.
– Vagyigen, – felelte, fölemelve a szemét.
– Megfizetik-e jól a favágást?
– Nem éppen, istállom, de, ha nincs kit vezetni, ráfanyalodom.
– Hát kit szokott maga vezetni?
– Urakat, istállom, a Szent Anna-tóhoz.
– Az jobb kereset?
– Hát pénzt nem kapok többet, istállom, azért se: a favágás is két forint, meg a vezetés is két forint, csakhogy instállom, a vezetés mégiscsak sétálás.
– Fölvezetne-e engem?
– Föl istállom.
– Mikor?
– Akár mingyárt is istállom.
– Mennyire van az a tó?
– Két és félóra, istállom.
– Hát induljunk.
Magára vette a vászonujjasát; általbújt a tarisznyaszattyingon, azzal megindultunk a sötét fenyőfák között föl a meredek hegyoldalon.
– Vannak-e itt medvék, atyámfia?
– Nincsenek, istállom, nem szeretik azok a szózatot, azok csak afféle csúf erdőkben élnek, a romlásokba, ahova a madár se jár.
– Mi az a romlás?
– Az olyan nagy rengeteg erdő, istállom, ahol a fák meg a sziklák össze vannak romolva. Némelyik olyan sitét, mint a timlec.
– Hát tarajos kígyó van-e erre?
– Vagyon istállom, de ritkán lehet látni. Az megöli az embert ha bántják. Csak olyankor lehet agyonverni, mikor össze van kalácsosodva.
– Micsoda hegy az amott jobbra tőlünk?
– A várhegy istállom.
– Micsoda vár van rajta?
– Nem tudjuk, istállom; azt mondják, hogy az óriások rakták.
– Óriások?
– Vagyigen, istállom. Még az apám beszélte, hogy egyszer az egyik óriás áttette az egyik lábát a Csomád tetejére, a másikat meg a Sólyomkőre, aztán lehajolt az Oltba vizet inni. Egyszercsak fölemelkedik az óriás, aztán azt mondja az apjának:
– Idesapám micsoda bogarak azok itt a mezőn, éppen olyan a ruhájuk, mint a müenk.
– Hagyd békével üket fiam, – mondja az öreg óriás, – mert azok miatt a kis bogarak miatt kell nekünk elvesznünk.
– Hát azok laktak ott?
– Azok, istállom, mert más emberi erő nem is rakhat össze akkora köveket.
– Szoktak-e ott kincset ásni?
– Szoktak, istállom.
– Maga is ásott már?
– Ástam, istállom, de nem találtam.
– Hogyan fordult arra a gondolata, hogy ásson?
– Úgy, istállom, hogy a bátyám egyszer egy nyáron feküdt a lócán. A nap már leáldozott, de őneki még a szeme se volt békoppadva, csak feküdt mondom. Hát egyszercsak előáll egy ősz ember, aztán azt mondja neki: – Kelj fel fiam, eredj a várhegyre, ott vagyon egy összeduhadott
pince, abba találsz egy sinórt; ássad azt, mígcsak a végére nem érsz, ott annyi kincset találsz,
hogy te is gazdag leszel, meg a nemzetségednek minden nemzetsége is meg fog abból élni. Avval eltűnt. Azt mondja nekem a bátyám: – Hallod-e, ezt meg azt láttam, fogd az ásót, aztán eredj, mert istállom, ű betegen feküdt, össze vót kucorodva a lába.
– No mondja csak tovább.
– Hát istállom azt feleltem neki, hogy én bizony álomlátásra nem megyek. De ő váltig erősítette, hogy nem álmodott. Hát aztán fölmentem.
– Mikor volt ez?
– A mult esztendőben, istállom.
– Hát aztán hogyan élne most kelmed, ha talált volna ott egy zsákra való aranyat?
– Akkor istállom egyebet se tennék, mint sétálgatnék, aztán meg a vendéglőkben jól tartanám magamat.
– Lássa, nem tudja a módját, hogyan kell kincset keresni.
– Az meglehet, istállom.
– Azt mondják, hogy a lidérc mutatja azt meg. Tudja-e mi a lidérc?
– Vagyigen, istállom.
– Hát mi az?
– Nem tudok egyebet arrul, mint ami Csik-Tusnádon történt.
– Mi történt?
– Hát istállom vót nálunk egy heckeficke legény, akinek az ég csillagja alatt semmije se vót, csak a teste, meg a lelke, mégis mindig kárinkodott, meg kocsmázott, aztán azt szokta volt mondani, hogy nem hiszen sem a lüdércben, sem a halottban.
– Micsoda halottban?
– A kirekesztett lélek az, istállom, akit nem eresztenek bé a mennyországba. Az ilyen istállom, éjfélután szokott bolygani.
– Hát éjfél előtt?
– Éjfél előtt csak az idvezült lélek jár, istállom.
– Már minek bolygana az idvezült lélek?
– Nem tudom istállom, de az úgy van egyszer én is láttam.
– Milyennek látta?
– Hát istállom, ahogy megyek egyszer éjjel hazafelé – lovat vezettem – az út vizes volt, mert essegetett és hallom, hogy szakgatnak.
– Mi az a szakgatás?
– Mikor valaki meghal, szakgatnak neki.
– A haranggal? csendítenek?
– Vagyigen. Nálunk úgy mondják a csendítést, hogy szakgatás. Hát mondom éppen szakgattak, mikor visszapillantok, látom ám, hogy utánam egy lámpás magában, de se mellette se mögötte nem volt ember, a sáros vizes úton sem látszott, hogy valaki lépkedne. Megállok. Az is megáll. Elindulok. Az is elindul.
– Ej mi az isten jön utánam, – mondok. Arra, istállom, hogy az istent említettem, tova lebegett a lámpás egy másik dülőút felé, és egy földön kiment.
– Azt hiszi lélek volt?
– Vagyigen, istállom.
– Lidérc volt az.
– Nem, istállom, nem az volt, jól láttam, hogy lámpás volt.
– Hát mi történt azzal a legénnyel?
– Hát, istállom, ahogy egyszer megyen hazafelé a szeretőjével, hát egyszercsak tűzbe borul előtte az egész világ. A legény szaladásra fogja a dolgot, de a tüzes lidércek is szaladnak utána. Mikor hazaérkezik, az ajtóban úgy vágták pofon, hogy egyszerre kiszottyant mind a két szemevilága. Aztán azt mondják neki: – Hiszed-e hogy van lidérc is, meg van halott is? – De az istállom csak ott maradt, ahova lebukott: nem tudott felelni. Máig is kódul. A fia vezetgeti.
– Az beszélte magának ezt a történetet?
– Az, istállom.
– Hát táltos van-e maguknál?
– Az nincs, istállom, hanem egy mondó járt nálunk is.
– Mi az a mondó?
– Az, istállom, olyan ember, aki mindent tud.
– Mi mindent?
– Hát azt, hogy mi van a másvilágon. Mert az, istállom, mán egyszer meghalt, és fenn volt a menyországban, hanem visszatért és elmondotta, hol járt, miket látott. Mindig vecsernyézett az öregasszonyokkal. Annak a szavára építették fel újból itt a tónál a kápolnát is; aztán azóta meg is állt, mert azelőtt mindig leromlott a teteje.
– Miféle ember volt az, ismerte?
– Hogyne ismertem volna, istállom. Kászon-ujfalusi magyar ember volt. Nagy szakálú, ősz ember volt, istállom, szigorúképű ember.
– Hát mi a különbség a táltos, meg a mondó között?
– Az, istállom, hogy a táltos mindenkinek a gondolatát tudja, de a mondó azonfelül azt is, amik a másvilágon vagynak.
– Gyógyítani egyik se tud?
– Nem, istállom. Ahhoz csak a tudósasszonyok értenek.
– Hát maga tud-e gyógyítani?
– Tudok, istállom, hideglelést.
– Hallja, az nagy tudomány, mert sokféle hideglelés van, a tanult orvosok se találják el mindig.
– Azt én is tudom, istállom, hogy hetvenhétféle hideglelés vagyon. A nyáron rajtam is volt…
– Melyik volt magán a hetvenhét közül?
– Rajtam, istállom, a forró hideglelés volt, azt aztán elmulasztottam, általment a feleségemre, a feleségemrül a gyerekemre; de a gyereken mán disznóhideg volt.
– Mi a különbség a kettő között?
– Csak az, istállom, mikor gyereken van, főtt fuszujkát kell a disznóvályúba önteni, abból aztán a gyerek együtt eszik a disznóval, aztán a hideg a disznóra megy átal.
– Mivel gyógyította kelmed a hideget?
– Hát, istállom, tudok egy lapit, ihol is van egy éppen: evvel gyógyítottam.
– Ezt mi úgy hívjuk, hogy kerek kapotnyak, hát maguk hogy nevezik.
– Münk, istállom, csak lapinak híjjuk.
– Hallja-e, nagyon forrón süt a nap, nem lesz esső?
– Nem tudom, istállom, nem hallottam róla.
– Hát lehet azt hallani?
– Vagyigen, istállom. Ha reggel köd feküdt a Szent Annán, akkor bizonyos, hogy esső lesz. Mert, istállom, az esső úgy lesz, hogy a köd ráereszkedik a tóra és felszívja a vizet; aztán felszáll: abból lesz az esső.
– Minden esső így lesz?
– Vagyigen, istállom.
Fölérkeztünk a hegytetőre.
Antal Ferenc megindult előre a lejtőn.
Egyszercsak megáll egy óriás fenyőfa mellett és a sötétzöld vadon sűrűségnek egy nyílásán alámutat:
– Ahol vagyon, istállom, a Szent Anna tava.

*Forrás: Amiket az útleíró elhallgat (MEK)

1. Csata Ernő:
   2020. október 7. 07:14

   Ilyen ízes, eredeti székely beszédet ma már nem lehet hallani, még Székelyföldön sem, az iskola kiművelte az azóta felnőtt nemzedékeket, amelyek már városiason beszélnek, sokan már nem is beszélnek, hanem kommunikálnak egymással.