Megijeszt Lukács evangélistának egyik kijelentése: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok. Mert olyanok vagytok, mint a sírok, amelyek nem látszanak, és az emberek, akik azokon járnak, nem tudják. (Lukács 11: 44 – a ford.)
Mert arra gondolok, hogy éppen ezt akarják az írástudók és farizeusok: hogy ők létezzenek. És ha a sírba kerülnek, az az ő sírjuk legyen. Mi lehet nagyobb fájdalom számukra a Lukács által említett jeltelen síroknál?. Lehetséges, hogy minden lépésünkkel a tékozló fiú testvérének a jeltelen sírján taposunk.

*

Nem csupán az érdemességre van szükségünk, hanem az érdemessé válásra is. Ezt nem tudja a tékozló fiú testvére, aki a napnak minden órájában érdemességre törekszik. Ő és néhány aszkéta társa.

*

De érdekes dolog megélni az etikát, és milyen unalmas teoretizálni azt. A tegnap este megállítottam egy taxit. Ahogy megállt, rögtön észrevettem, hogy nem taxi tulajdonképpen, hanem katonai kocsi. Felszálltam mégis, mivel a vezető megengedte, sőt, kapacitált arra, hogy üljek fel. Mi lett volna, ha az első utcasarkon megállítom, és adok neki 200 lejt e szavak kiséretében: „Bajtárs, egyikünk is, másikunk is becsapja az államot?”
Milyen szép megélni az etikát! Ne tudja senki, amit tettél, az elkövetett tetted általánosítása: az elmélet se tudja.

*

Eszembe jut a tegnapi taxi-jelenet. Lehet, nem kellett volna semmit se szólnom, se adnom a vezetőnek. Mert úgy nagyonis „lecke” íze van. A jót egyszerűen csak cselekedni kell. Légy te magad a jó (léted határain belül). Milyen kellemes, szinte érzéki gyönyör ez éppen.
Nyugtalanít mégis a „gyönyör” kifejezés. Hogyha így élem meg az etikusat, visszajutok megint ahhoz, amit elutasítottam: a kedvteléshez, egyfajta önzéshez, az elvakultsághoz, a gőghöz, ez utóbbihoz különösen? Így hát ismerjem el újólag, hogy a jót a rossz tartja fönn? Hogy a tisztátalanság teszi lehetővé a tisztaságot?
Most úgy tűnik nekem, hogy a jóról csupán csak beszélni lehet. És mennyire unalmas.
(A gondolkodás: felbomlás egyszer-egyszer.)

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)