Kölcsönadott sorok: Lövétei Lázár László
Sub care Soare? / Melyik Nap alatt?
Fetelor mele, Julcsi și Vica
,,porumbei pe poartă, într-o ghemuire aspră (…)
Fetele după o rugă, la tavernă se adună (…)
Cine spune de viață? Lor sau ne este dragă?’’
(Babits)
Frumos, în poem liniștit au spus: doar aici.
Sobru și frumos au spus. Și în note au compus,
rar în cânt se va alina mâhnirea și pălinca.
Tot în vers spunând alții, mulțumim, dar nu aici.
Și gândind cu gravitate. Deși, n-au pus pe note,
Lor tot în cânt s-a alinat mâhnirea și pălinca.
Spun, serios și magnific au zis: ,,doar aici”/
,,mulțumim, dar nu aici”. Nu neg: una, alta, simțind:
când una, când alta vrea și inima, junta mea –
păcat, când întră în vorbe, se va pierde în glose
lungi, ca o litanie, amestecând în creier,
și se învolbură crezul șhiop, raționamentul:
că bucuria, doliul, și orice zi e altul
un pic, decât altundeva, chiar, când imită ceva,
fix asta, așa e greu, nu-i în cer acel Zeu;
gazon, copac, stâncă, șes e… pe toate ș-un strat peste,
înăbușă? va încinge? – nu se știe, dar se simte,
că aci e, ca eternul, ne acoperă, ca cerul…
Va să zică, ce vraiște, lungă ca o litanie
e doar știinta mea, impresie, adesea.
Musai o Soare, dar… încremenită în zadar!
De viață cine ar ști? Mă bucur de voi, vii…
(Traducere de Csata Ernő)
Lányaimnak, Julcsinak és Vicának
„két galamb a kapu-íven gubbaszkodik primitíven (…)
Vége a litániának, kocsmánál gyűlnek a lányok (…)
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?”
(Babits)
Nagyon szépen, komoly versben megmondták, hogy innen el nem.
Komolyan és szépen mondták. S szereztek hozzá egy kottát,
úgyhogy néha dalban sül ki nagyfeszültség és kisüsti.
Mások, szintén komoly versben, azt mondták, hogy kösz, de itt nem.
S ők is komolyan gondolták. S bár nem írtak hozzá kottát,
őnáluk is dalban sült ki nagyfeszültség és kisüsti.
Mondom, komolyan és szépen megmondták, hogy „innen el nem”/
„kösz, de itt nem”. S mért tagadnám: ezt vagy azt, de én is érzem:
hol azt mondja, hol meg ezt a szívem, ez a szoldateszka –
kár, hogy mikor szóba hozza, mindig litánia-hosszú
magyarázkodásba vész el, összevegyülve az ésszel,
s kavarognak-keverednek sánta hitek, fitt észérvek:
hogy öröm, s gyász, s mindenféle miesnap is nálunkfelé
picikét másabb, mint máshol, akkor is, ha mintát másol,
s pont ez, pont így sehol sincsen, nincs az égben az az isten;
s hogy füvek, s fák, s kövek, s rétek… s mindre rájön egy plusz réteg,
fojtogatja? melengeti? – senki se tudja, csak érzi,
hogy itt van, és itt lesz mindig, s ránk borul, mint ama kék ég…
Szóval ilyen összevissza, tényleg litánia-hosszú
tudás csak az én tudásom, s ezt is többnyire csak érzem.
Kell egy Nap, de… gőzöm sincsen, melyik van kihülőfélben!
S ki mondja meg, hol az élet? De azért örülök, hogy éltek…
Pusztai Péter rajza