A táviratban jelzett időpontban érkeztem. A peron megbolydult méhkas, meg bábeli nyelvzavar. A nagy óra alá igyekszem, ahol is sosem látott, távoli vénkisasszony nénémnek kellene várnia rám. Kezemben újság, nyakamban fehér sál, bal bokámon kis rézcsengő. E három ismertetőjel vénkisasszony néném kívánsága volt. Ott állok az óra alatt, teszem-veszem az újságot, igazgatom a fehér sálat. Meg-meglóbált bal bokám felcsilingel. De az én vénkisasszony néném valahogy nem lel rám.
Ahogy múlik az idő, egyre kínosabb és kilátástalanabb helyzetbe kerülök. Mihez kezdek, ha a vénlány nem jön meg? Rajta kívül egyetlen ismerősöm sincs ebben a böhöm nagy városban. Hol fogok én aludni? Villamosjegyre, kiflire éppenséggel van pénzem, de a szálloda szóba se jöhet. Alig bírom visszanyelni keserűségemet, sírhatnékomat.
Mint a vakvilágba, elindulok az Eliséen. Ragyogóan süt a nap. Csillognak a kirakatok, virítanak benne a sárgák, a zöldek, a pirosak, a lilák meg a kékek. A forgalom zaja doromboló, duruzsoló. Válltáskám egyre könnyebb, járásom felszabadultabb. Né, itt egy szökőkút! Iszom belőle. Jé, mennyi galamb! Morzsálok nekik. Amaz meg ott egy utcagyerek kreolban. Összekacsintunk és leizzadásig rúgkapáljuk egymásnak az Eliséen a sörösdobozt. Majd zihálva, heherészve lerogyunk egy padra és jelbeszéddel tudtára adjuk egymásnak, hogy ki mi fán terem. Amikor pedig a fiúcska a bokámon viselt csengőért a rongyos várostérképet felkínálja, vénlány néném végképp kikerül látószögemből. Böngészem a térképet, és minden alagútból kijutunk, minden magaslatot megtalálunk. Az apátlan-anyátlan Kemál meg maga az őrangyalom. Nem szomjazom, nem éhezem mellette. Titkos rezidenciája egy bérház pincéje, ahol kimustrált bútorokat tárolnak. Itt éjféltől hajnali ötig remekül megvagyunk. Egészséges embernek alvásra ennyi idő untig elég.
Jártuk a várost Kemállal. Ha úgy tetszett, lerúgtuk a cipőnket, és énekeltünk az esőben. Szabadon és magunknak. Ha meg ahhoz volt kedvünk, a dóm lépcsőjén dominóztunk. Kemál ilyenkor is csuklóján viselte a tõlem elszeretett kicsi rézcsengőt. Bár egyre jobban ragaszkodtunk egymáshoz, mégiscsak kisajátítás lett volna részemről őt fiammá fogadni.
Különben is, jelét se láttam rajta, hogy apai gyámságra vágyna. Ahhoz ő már túl önálló, hogy bármiben is segítségre szorulna. Legfennebb férfierőm szélárnyéka, meg üstökét meg-megsimogató gyöngédségem az, ami jól jön még neki. De ezek a dolgok számára még nem életbevágóak. A felszínes tisztálkodás miatt egyre elviselhetetlenebb viszketés siettette elutazásomat. Mutatom Kemálnak: fél óra múlva indul a vonatom. Lehangoltan, de férfiasan viseli a búcsút. Visszaadom neki a térképet, s jelzem, a csengőt megtarthatja. Amíg e néma játék zajlik közöttünk, szemem sarkával érzékelem, hogy a csengő hangjára az óra alól elindul felénk egy elegáns külsejű, kortalan hölgy. Köszönés nélkül felugrok a vonatra, s vissza se nézek. Fő, hogy Kemál csuklóján ott a csengő. A
többi az élet dolga.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport. 2013. Nagyvárad.