Esküdtünk arra, hogy véres verejtékkel megszerzett profizmusunkat előbb-utóbb méltányolni fogja majd az erdő. Hogy milyen formában, azt ki-ki másként gondolta. Nem is volt ez titok miközöttünk. Dinnyés Jani egy őzgidát óhajtott volna hazavezetni nadrágszíjon, Sántha Miska egy általa már korábban kiválasztott hársfarönkben reménykedett.
Tölcsér Karcsi tinórugombával szeretné teletudni hátizsákját. Én meg kalapnyi színes trillára vágytam. Ha belegondolunk, nem is voltak ezek teljesíthetetlen vágyak, óhajok részünkről. Most már csak az erdő ajándékozási kedvét kellene felbirizgálni. Jani az általa elültetett ezer cserefa csemetét emlegette. Miska a saját kezûleg ácsolt állatetetőkre emlékeztette az erdőt, Kari az eróziómegállítás Kinizsi Páljaként várta rengeteg méltányos gesztusát. Én meg a stiglicek visszahonosítása terén elért eredményekért reméltem azt a kalapnyi trillát.
Ott álltunk a Réz-hegység legmagasabb pontján felállított kilátón, s vártuk az óriási szoknyaként körkörösen elterülő erdő irántunk való pozitív megnyilvánulását. Figyeltünk és füleltünk, mint Mikulás-estén a kíváncsi gyerekek. Jani szarvasok méltóságos vonulását fedezte fel az irtáson, Miskának a gépesített fatolvajok ideges kapkodása tűnt fel a vízmosás mellett, Kari a távoli erdészház dáridóra készülő sürgés-forgását kukkerozta, én meg egy közeli vörös galagonyabokorba voltam belehabarodva.
Még alkonyat előtt megjött az erdész lóháton. Oldaltáskájából kifizette heti járandóságunkat, mindőnkkel kezet fogott, felült a lóra, s elügetett. Ügyet sem vetve degeszre tömött motyóinkra.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport. 2013. Nagyvárad.