(Forrás: a lap FB-oldala)

Mivel az utóbbi időben bizonyos kifogások fogalmazódtak meg a Hepehupa arculatváltását illetően, ezért szükségét érzem, hogy Házunk tája címmel olyan bejegyzéssorozatot indítsak, amely választ ad ezekre az észrevételekre.
Vannak olvasók, aki azt róják fel a Hepehupának hogy túlzottan irodalmivá lett, túlsúlyba kerültek benne az irodalmi és az irodalommal kapcsolatos szövegek. Ez tagadhatatlanul így van, a jelenség magyarázatát viszont abban is (!) látom, hogy az utóbbi másfél évben nem kaptam elegendő támogatást abbéli törekvésemben, hogy az irodalom mellett történelmi vagy néprajzi témájú szövegeket is „beszerezzek” a lap számára. Egy-egy rovat továbbéltetésében, folyamatosságának biztosításában elkélne a segítség olyan szerzők bevonása által, akik szívesen közölnének az említett témákban. Ezek a szerzők nem feltétlenül kell szilágyságiak legyenek, számomra ugyanis régóta egyértelmű, hogy a Hepehupa nem volt és nem lenne fenntartható pusztán helyi (zilahi és szilágysági) szerzők által. Amikor ezt állítom, akkor a lap 2002-es indulása óta megjelent szövegek adattárának (repertóriumának) ismeretében teszem, aminek összeírásában elévülhetetlen érdemei vannak egykori tanártársamnak, Püsök Brigittának – ezúton is köszönöm több hónapos munkáját!
A Házunk tája sorozat a kifogásokra, észrevételekre adott szerkesztői válaszaim lesznek, olyan szövegrészletek gyűjteménye, melyben szilágysági, partiumi vagy erdélyi identitásunkról mondanak lényegeset azok a szerzők, akiknek az elmúlt másfél évben jelent(ek) meg szövege(i) a lapban. Lesznek benne tudományos és irodalmi szövegrészletek egyaránt… Igen, irodalmiak is, mivel meggyőződésem, hogy az irodalom is adhat jó válaszokat arra, hogy kik is vagyunk valójában.

*

1.

„Az 1918 október végén Budapesten kitört őszirózsás forradalom hatására november elején az események begyűrűztek Szilágyságba is: általános lett a felfordulás, és az események menetével szemben a helyi állami (vármegyei, járási és községi) hatalom tekintélye és rendfenntartó ereje csökkent. Ennek jelét leginkább az mutatja, hogy a jegyzők elmenekültek a megye legtöbb településéről és járásából. Forrásaim jócskán beszámolnak arról, hogy főleg a román többségű falvakból, de nem csak onnan űzték el a jegyzőket, akiknek testi épségüket, életüket kellett menteniük sokszor a feldühödött tömeggel szemben. Az elégedetlenkedők élén a hazatért katonák vagy az Oroszországot megjárt hadifoglyok álltak. Szinte minden szilágysági járás vezetője panaszkodott a felettes hatóságoknak, hogy beosztottjaikat elűzték, s hogy nem tudják ellátni feladatukat, vagy nincs kivel pótolni az elűzött jegyzőket-hivatalnokokat. (…)
A rend fenntartására már elégtelen volt a csendőrség, ezért a magyar hatóságok nemzetőrségeket szerveztek a rend és a vagyonbiztonság helyreállítására és kilengések megfékezésére. (…)
A helyi magyar nemzeti tanácsok és nemzetőrség megszervezésével párhuzamosan román nemzeti tanácsok és román nemzeti gárdák is alakultak. Főleg a román településeken, de még Szilágysomlyón, Szilágycsehben és a Kraszna környéki román falvakban is erős és tevékeny román csoportok szervezkedtek már november elején. A szervezés részben helyi kezdeményezésre történt, a helyi román ügyvédek, papok és tanítók kezdeményezésére, de legtöbbször „felülről”, a Központi Román Nemzeti Tanács révén, amely küldöttek segítségével mozgósította Erdély és ezen belül Szilágyság románjait is a szervezkedésre.” (László László: Trianonról több tételben. in: Hepehupa, 2020/2., 44-45. o.)

2.
„− A háborúban maradt ott valaki a rokonságból?
− Nem maradt olyan nagyon közeli, nem tudok rulla. A második világháború alatt legtöbbször arra fenn a Felszegen, az idesapámék házánál, Ferenc bátyámni vótunk. Azír’, mer’ az a ház olyan féreeső helyen vót. Nem engette nagyapád, hogy sokat itt lenn legyek a főutcán. Mind fére vótak húzódva akkor az olyan fiatalasszonyok, mind én. Ferenc bátyámni is vótak sokan, az ól padlásán háltak. Itt mentek keresztül a főutcán az oroszok. Nem bánták azok, ha utcán, ha udvaron, mentek azok csapatostúl keresztül mindenen. Vittík lúszekérre’ a sok lűszert. Mentek át a kerten, ott vót egy szíp kis májusi cseresznyefánk, útjokba vót, puff, kivágták! (…)
Ott vót fenn mind a két gyermekem, Bözsi is, Irma is. Felkőtöztettük űket, anyád olyan három éves kisleány vót, mentünk felfelé az úton a sok terével, neki is kellett adni ëgy kispárnát, sírt, hogy ű is akar vinni valamit. Én azután itthun maradtam napközbe’, a dógot csak el kellett vígezni, de fíltem én is az oroszoktú’, olyan feketís ruhákba jártam, hogy azt higgyék, öregasszony vagyok, ne kössenek belém! Vót egy blúzom, selyembül vót, jut eszembe, sötít kávészínű vót, azt vettem fe’. Akkor divatba vót a vászonpendely, de nekem vót egy gyócspendelyem, olyan lilára vót festve, oszt abba jártam. Egíszen olyan barnás ruhákba, meg fekete keszkenővel kötöttem bé a fejem.” (Bódizs Edith: Interjú a nagymamámmal, 13. rész. in: Hepehupa, 2019/2., 76-77. o.)

3.
„Szilágyság – az a régió, amelynek a közepébe csöppentem. A »hepehupás vén Szilágy«, ahogy →Ady nyomán túlságosan is mindenki mondja. Nem mintha nem lenne valóban olyan, de még másmilyen is. Csakhogy ahhoz, hogy észrevegyük, milyen még, meg kellene szabadulni a rögzültségeinktől. Pedig nagy művek tárják fel folyamatosan: maga →Ady, aztán Szilágyi István; vagy olyan érdekes mélyfúrások, mint Beke György Szilágysági hepehupája, mely a címe ellenére megmutat egy nehéz kort és benne a magyarságot.
Ha Jajdonra gondolok, akkor feltétlenül →Zilahra először, aztán viszont az egész ~-ra; és ugyanígy a Verőfény esetében is. Annál a nagy, darabos írónál, aki Szilágyi István, súlyos, komor hangulatot cipel a ~: ezt megpiszkálni, kibontani, felismerni sokkal előrébb vivő szellemi feladat lenne, mint a folyamatos hepehupázás. Persze nem olyan értelemben, hogy ez az »igazság«: a kíváncsiság a fontos, nem a tételek, azt hiszem.” (Demény Péter: Inverz szilágysági szótár. in: Hepehupa, 2020/2., 36. o.)

4.
„Keserűi Dajka János püspök halála után, 1633. június 6-án az enyedi egyetemes zsinat az elhunyt püspök helyére Geleji Katona Istvánt választotta püspökké. Ekkor 44 éves volt, s ezt a tisztséget haláláig betöltötte.
Püspöki működése korszakalkotó, a református egyháznak a többi felekezettel szembeni kiváltságos helyzete az ő idejében szilárdult meg. (…) Püspöki működésének idejére esik a presbiteriánusokkal, azaz a presbitérium intézményét előnyben részesítő egyházi elöljárókkal folytatott viszály és vita legérdekesebb korszaka.” (Bóné Éva: Betekintés Geleji Katona Istvánnak, a váltság teológusának életébe és munkásságába. in: Hepehupa, 2020/2., 60.)
***
„Geleji Katona Istvánnak nincs kimondottan homiletikai (prédikációelméleti) tárgyú műve, de a Praeconium evangelicum Praefatio Dedicatoria című bevezető beszéd lapjain összefoglalja homiletikai nézeteit. Ezen kívül a Váltság titka köteteihez járuló elöljáró beszédekben elvétve találhatunk homiletikai jellegű utalásokat. Ezek együtteséből épül fel Geleji Katona prédikációírással kapcsolatos nézetrendszere. Ő azon szerzők közé tartozik, aki nemcsak saját, prédikációírással kapcsolatos elveit fejti ki e kötetek bevezetésében, hanem megfogalmazza a saját gyakorlatától eltérő írók homiletikai nézeteiről való véleményét is. (…) A Geleji Katona és Medgyesi közötti homiletikai vita tömören hat pontban foglalható össze. (…)
Lefejtve a két irányzatról a kétféle típust, amit képviselnek, és az igehirdetés különböző módszerét, megállapíthatjuk, hogy a fő célban mindketten teljesen azonosak: vallják, hogy fontos a beszéd célja, a textus elosztása, a tanúságok használata. Mindkettőt emellett olyan irányzatnak tekinthetjük, amely erőteljes teológiai jellege mellett társadalmi, kulturális és nyelvi szinten egyszerre fejtette és fejti ki a hatását.” (Bóné Éva: Teológiai háttér Geleji Katona István életművének feldolgozásához. – a Hepehupa 2020/3. számában megjelenésre váró tanulmány részletei)

5.
„Bár az udvar fölött, messze a látóhatáron még zöld, a város dombjának be nem épített, érintetlen része feküdt, amit a vonatsínek emberkéz nyomait viselő fémje tört csak meg, az udvart magát a betonon kívül semmivel sem jeleskedő szögletes formák határozták meg, mintha valaki szándékosan ide tervezte volna a sivárságot, a merev szürkeséget. Hatalmas nyolcemeletes tömbházsor választotta el ezt a félig udvart, félig parkolót az utcától, aminek zaja egy kis életet csalhatott volna bele. A toronyházakkal szemben egy fekete téglatest, a hőközpont hevert az előre gyártott betonlapokon. Piszkos üvegfalán keresztül behemót fémcsövek körvonalai kanyarogtak, a szerkezet szüntelen gépmorajlását csak egy-egy parkoló autó vagy gyerekkiáltás törte meg.” (Repkő Ágnes: Tubermanok. in: Hepehupa, 2019/4., 12. o.)

6.
„A Wesselényi-család hadadi ágának alapítója a „Sanyarú világ” írójának, az 1734-ben elhunyt V. Istvánnak a fia, III. Wesselényi Ferenc volt. (…) A vár, miután elveszítette katonai jelentőségét, lebontásra került, és a felhasználható építőanyagokból kezdte el az ún. felső kastély építését 1761-ben III. Wesselényi Ferenc és felesége, Rhédey Zsuzsanna. (…) III. Wesselényi Ferenc és felesége nem érte meg a kastély befejezését, a munkát fiuk, II. Farkas és neje, Bethlen Júlia folytatta és fejezték be. A főbejárat fölötti Wesselényi−Bethlen címer két oldalára helyezett barokk díszkövek szövege tudósítja az utókort a munkálatok befejezéséről. A bal oldali díszkő latin feliratának magyar fordítása a következő: „Ehhez a szülők által megkezdett épülethez tetőzetet báró hadadi Wesselényi Farkas, Szentséges Császári és Apostoli Királyi Fenségének kamarása és Közép-Szolnok vármegye főispánja építtetett élettársával, Bethlen Júlia grófnővel együtt 1776-ban.”
(…)
Hosszú hadadi jelenlétük következtében jogosan tevődik fel a kérdés: mit köszönhetünk a Wesselényieknek? Itt-tartózkodásuk anyagi és szellemi nyomait az alábbiakban megkísérlem felsorolni:
1. A fennmaradt kastélyokat a szintén műemlék református parókiával együtt, amelyik a felső kastéllyal egyidőben szintén a vár maradványanyagaiból készült. A kastélyok az államosítás és a majdani visszaszolgáltatás között iskolának, orvosi rendelőnek, községházának adtak otthont, ma is a felső kastély egykori lóistállója szolgálja a falut kultúrház gyanánt.
2. A malmot, amelyet annak idején kiemelt minőségű nullás lisztet kiválasztó szitájáról „szitás malomnak” neveztek, és eleinte gőzhajtású volt.
3. A falu és a környező települések népességi viszonyait, amiknek alakulásában meghatározó szerepet játszott az, hogy a XVIII. század első felében a vidéken pestisjárvány dúlt, aminek következtében a lakosság száma jelentősen megcsappant, ezért III. Wesselényi Ferenc 1752-ben alemann, német nyelvjárást beszélő családokat telepített Hadadba Badenből és Schwarzwaldból; a szintén pestisben kihalt Korond lakosságát román lakossággal pótolta. III. Ferenc mindkét közösség vallását tiszteletben tartotta: a Hadadba telepített német evangélikusoknak segítséget nyújtott templomépítésre, a korondi ortodoxoknak távolról vontattak ma is álló fatemplomot. A birtok igazgatásához szükséges szakemberek alkalmazása szintén lakosságmozgást eredményezett.”
(Németi János Csongor: A Wesselényiek hadadi ágának anyagi és szellemi hagyatéka. in: Hepehupa, 2019/2., 60/62.)

7.
„Arra határozottan emlékszem, hogy Erdélyben, ha nem is a kívánt mértékben, de volt visszhangjuk a Wesselényi szülőföldjén tartott konferenciáknak. Különösen Zilahon és Székelyföldön ápolják az emlékét, hiszen Székelyudvarhely választott követeként vett részt az 1834 májusában tartott korszakos jelentőségű országgyűlésen. Vakmerően szembeszállt a Habsburg-abszolutizmussal, és egy év alatt munkásságával akkorát mozdított Erdély sorsán, mint senki más azelőtt. Az udvarhelyiek meg lehettek elégedve képviselőjük tevékenységével, mert önszántukból választották meg másodszor és harmadszor is. Sőt üldözése, bebörtönzése, száműzetése, megvakulása után (1846. augusztus havában) negyedszer is megválasztották az erdélyi országgyűlésbe, ami példa nélküli. A marosszéki Makfalva telket ajándékozott neki, melyen ő iskolát építtetett és állandó alapítványt létesített. A tűzvész által pusztított Kézdivásárhelyt nagylelkű pénzadománnyal segítette, amelyért ott intézmény viseli a nevét. Zilahon itt áll Fadrusz János 1902-ben felavatott kiváló alkotása, amely Wesselényit felszabadított jobbágyával együtt ábrázolja. Veress Dániel sepsiszentgyörgyi író és irodalomtörténész (1929–2002) színművet szentelt a reformkori óriásnak, amelynek bemutatója 1971 decemberében volt, és 59 előadást ért meg. Tőle tudom, hogy csak az eladott jegyek alapján közel 19 ezer néző látta a darabot. Egy év múlva Bukarestben is bemutatták a művet, a felvételnek meg kell lennie a román televízió archívumában. Magyarországon azonban – talán nem véletlenül – sem Wesselényiről, sem kortársainak életéről nem készült semmilyen művészi vagy oktató jellegű film, pedig vérbeli romantikus egyénisége és a végzetesen ellentmondásos kor szinte tálcán kínálná a témát.” (S. Király Béla: Szobor a ködben – Wesselényi Miklós. in: Hepehupa, 2020/1., 54-55.)

8.

„Azt hiszem, a szobrok leleplezése egyet jelent a nagykorúságuk, felnőttkoruk kezdetével. A művész műtermében csak gyerekeskednek, szülőapjuk vagy -anyjuk többször is alakíthat rajtuk, de mikor a taps- és virágkoszorúk közepette lehull róluk a lepel, akkor egycsapásra ország-világ elé állnak. Ezt a pillanatot követően aztán az idő dönti el, hogy milyen életük lesz. Az idő, amiről ebben a szűkös Kelet-Közép-Európában nem mondhatni, hogy túl jól telik… Ennek ellenére a Balaskó Nándor alkotásával szemközti új Ady-szobor biztosíthatja azt a pár nézetméternyi területet, ahol románok és magyarok találkozhatnak, eszmecserét folytathatnak, szelfizhetnek egymással. Ehhez viszont nem elég a költő születésének és elhalálozásának évfordulóján, esetleg egy-két nemzeti ünnepünkön a szobor körül sertepertélni; ehhez sokkal erőteljesebb beavatkozásra lenne szükség: nekünk, magyaroknak beszélnünk is tudnunk kell Adyról a románok előtt. (…)
Ady nemcsak a mienk, Ady a románoké is kellene legyen. Azért írom így, mert meglátásom szerint még nem eléggé az. Halálának századik évfordulója alkalmából felkértem László László tanár urat, hogy szólítsa meg román értelmiségi barátait: foglalják már össze, mit jelent számukra Ady Endre és költészete. Az eredmény, mondhatni, elég vékonyka lett: a tanár úr felkérése 16 emberhez jutott el; közülük ketten udvarias, de elhanyagolható választ adtak; két válaszadó inkább az Ady-kultusz intézményes átörökítéséről írt (…). Meglátásom szerint két személy, Daniel Mureșan és Imelda Chința közelített személyesebben Adyhoz: Daniel Mureșan a vele kapcsolatos olvasmányélményét említette meg röviden, Imelda Chința viszont költészetének, eszmeiségének aprólékosabb értékelésével szolgált. Tennivalónk lenne tehát bőven!” (Vicsai Zsolt: Szobor az időben. in: Hepehupa, 2020/1., 34-35.)

9.
„Nagyszüleim első világháborús generáció voltak. Apai nagyapám, id. Gáspár István és anyai nagyapám, Boncidai Márton is 1897-ben született Szilágyperecsenben, így 18 évesen már mindketten az olasz fronton harcoltak. Két dédapámat ‒ id. Boncidai Borzos Endrét és Sajtós Gruba Ferencet ‒ már a háború elején elvitték, ott várták meg fiaikat, akiket 1916-ban vittek utánuk.
A háború mindig borzalmas, de vannak olyan szép emlékek is, amelyek egész életükre összekötik a bajtársakat. Gyermekkoromra ezek a háborús emlékek már jórészt megszépültek mindkét nagyapám emlékezetében, így beszéltek róluk mindketten, főleg id. Gáspár István, mivel vele egy házban laktunk, három generációs, hagyományos szilágysági magyar családban. Korán kelő és korán fekvő ember volt nagyapám: a tyúkokkal kelt, és azokkal is feküdt, ahogy mondani szokás. Ez adott nekem lehetőséget két-három éves unokájaként arra, hogy melléje feküdjek, és minden este mesét mondjon nekem.
Meséi több forrásból táplálkoztak, leginkább gyermekkori emlékeiből, a falu hagyományaiból, amelyek szülőkről gyermekekre szálltak, vagy a mesemondóktól, akiket előszeretettel hívtak meg családok a kalákákba, legfőképpen a kukoricahántásra, ahol többen is összejöttek: szomszédok, a nagy rokonság a gyerekeikkel együtt, akik alig várták, hogy a mesemondók egymás után elmondják előkészített vagy helyben kitalált meséiket. Bizony, ilyen kukoricafosztó kalákák mesemondással, balladaénekléssel még az én gyermekkoromban is voltak Szilágyperecsenben az 1950-es években, ahol számos mesét, népdalt, népballadát hallottam, tanultam meg kisgyermekkoromtól serdülő koromig, amikor már a legényekkel a fonóházakba is elmehettünk.” (Gáspár Attila: Nagypapa gyermekkora. in: Hepehupa, 2020/2., 85.)
***
„– A kultúrházat mikor építették?
– Látod erre nem emlíkszek, csak azt tudom, hogy hatvanba, mikor innepeltük a kollektíva tíz éves fennállását, mán akkor ott rendeztík a nagy ebídet. De azír’ az anyád lakadalmát még itt tartottuk a csűrbe, akkor még mindenki otthun tartotta. Nagyapád elkírte a ponyvát a kollektíva teherótójárul, megtódtuk a csűrt sátorral, hogy legyen hely az asztaloknak is, meg táncolni is. Akkor még divat vót, hogy mondtak szíp mondókákat minden fogáshoz, húsleveshez, tőtött káposztához, még a pálinkához is. «A pálinka mírges ital, ki azt issza, hamar meghal, télen fázik, nyáron gubbaszt, okos ember nem issza azt!»” (Bódizs Edith: Interjú a nagymamámmal 18. in: Hepehupa, 2019/4., 58.)

A demonstráció, minden bizonnyal, folytatódik…

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ