A földhivatalban annyira fagyossá vált már a hangulat, hogy aki tehette, hónapszámra terepen ült vagy kivárta az első felleges éjszakát, s nekivágott a zöldhatárnak. Volt, aki a legközelebbi faluban lecövekelt, s azóta is sóváran néz kelet felé. Az elmenők zömét azonban Amerika és Kanada ölelte kebelére. Ők – gondolom – álmukban járnak olykor idehaza. Ami engem illet, a fagyos hangulat elől kalmárok ernyője alá húzódtam. Képi megfogalmazásban: én lettem a szürke sapka cifra bojtja. S ha egészen pontos akarok lenni, a negyedik cifra bojtja. Tudniillik akkor még megyényi nagy volt a sapka, s kellett reá némi cifraság. Díszelegtünk, fontoskodtunk is derekasan mi négyen – a végén már öten – ott, a fejbúbon, mint akik nélkülözhetetlenek és pótolhatatlanok. Ez volt a szentséges látszat, amelyen a főbojt szerint csorba, folt nem eshetett. A látszatőrizésen túl azonban szabadok voltunk, mint a szél, mint a madár. Ha nem így lett volna, tán másként alakulnak a dolgok. A nagy cúg első hulláma ötödik bojtot s engem rögvest leszakított a sipkáról. A forgószél tölcsére égi magasságba szöktetett, ahonnan újságpapírként alálibegve gyönyörű pillanatok részesei lehettünk.
Az évszázad árvize is lefolyt azóta a Dunán. A vármegye szürke sapkája időközben annyira összement, hogy egy csecsemő feje se férne már bele. Az utolsó bojtot tartó gyapjúszálat pedig elrágta a moly.
Azt álmodtam az éjjel, hogy a földhivatalban régi helyemen ülök, ismét mímelem a munkát, és percenként lesem az órát. Miközben hátamon elindul a hideg veríték, egy rideg tekintetű hölgy fémpénzt nyom a kezembe. A maszatos érme láttán elborzadok, és nem tudom, merre kell fordulni a folyosón.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport. 2013. Nagyvárad.