Volt valamikor Gergely Tamással közösen egy káfés – kétes – próbálkozásunk, aminek annak idején nagy jövőt jósoltunk, ám menet közben rájöttünk: rossz fába vágtuk a fejszénket, mikor arra kívántunk választ keresni, hogy miért hallgatnak el idő előtt ígéretes, tehetséges emberek – nyilván, a cél az lehetett, hogy ezzel fölcsiholjuk ambíciójukat, motiváljuk őket valamiképpen. Elvégre azokban az időkben már nem kellett hangfogót tennünk mondatainkra, gondolatainkra.
A Káfé azóta füstbe ment oldalain, valahol a végtelen cyber-térben, talán még megőrződtek azok az indiszkrét próbálkozások, amikkel ezt vagy azt az írót, költőt próbáltuk szóra bírni.
Közöttük a gyergyószentmiklósi Györffy Kálmánt is, aki néhány kiváló prózai mű után hirtelen eltűnt a a képből, vagyis a porondról. (A történetről itt lehet olvasni. )

Ártatlan „provokációnkra” válasz nem érkezett tőle.
Idő teltével, s a Székely Könyvtár beindultával viszont örömmel vehettük tudomásul, hogy a sorozatot szerkesztő bizottságnak szándékában áll kiadni egy Györffy Kálmán válogatott novelláiból összeállított kötetet, amely remélhetőleg majd előcsalogatja barlangjából a medvét.
A tipp bejött.
A Lövétei Lázár László szerkesztői próbálkozása örömtelien sikerrel járt, a beígért könyv megjelent, be is mutatták több helyen 2019 folyamán, mely alkalmakkor a könyv szerkesztője megannyi kérdést intézett az őt sztoikusan, bólogatva hallgató szerzőnek. A találkozók résztvevői részben választ kaphattak arra, amire hosszú időn át mindannyian vártuk a magyarázatot, most viszont olvashatjuk is a meggyőző háttérinformációkat a Székelyföld folyóirat honlapján. S mert nem csak az öszvér makacs állat, de az ember is, alulírott, mint a kérdésben érdekelt szerkesztő, kihasználom az alkalmat és felhívom az olvasók figyelmét arra a vallomásos szövegre, mely 2019 áprilisától szerepel a folyóirat honlapján; címe: Györffy Kálmán: „Pályám emlékezete”. Válaszkísérletek Lövétei Lázár László kérdéseire

Indításában a szerző egy ideig kerülgeti a forró kását, de aztán belevág a dolgok sűrűjébe: „Magyarázzuk meg a címet? Mi sem egyszerűbb. A kérdőjel egy nyugodt, kicsit gunyoros (találjunk ki ide egy új szót, mondjuk: öngunyoros), de mindenképpen „rezignált” félmosolyt jelent. A pályám azért került idézőjelek közé, mert ez nem volt „pálya”. Csak „félpálya”… Vagy még annyi sem… E pillanatban majdnem hetvennégy éves vagyok, lehet számolni… Úgy 1989 karácsonya környékén hagytam abba az „irodalmi” tevékenységet, bár akkor még nem sejtettem, odapillantok a tévére, éppen zajlik a román népnek rendezett „kirakatper”, a „karácsonyi ajándék” (nem viccelek, napokig így nevezték), a kirakatpert kirakatítélet követi, majd a kirakatbírók kirakat-végrehajtókká nemesülnek és kitömik ólommal a lekötözött kezű, általuk pár hete még egekig dicsért házaspárt…”
Tehát a „pályám” csak félpálya, az emlékezetem pedig nem szépítette meg ezt a félpályát. Éppen csak elfogadom: ennyi volt az enyém, ilyen volt az enyém. (Azt mondta úgy ’86 táján az általam félistenként tisztelt és alázatosan szeretett Székely János – van úgy tíz-tizenöt ilyen ember az „emlékezetemben” –, eléggé fáradt hangon: „Jegyezze meg, maga most olyan negyven körüli, mindent, amit meg akar írni, írja meg úgy hatvan-hatvanöt éves koráig, mert utána már kín lesz az írás…” És milyen igaza volt János Úrnak, hatvanöt után az ember – én – már inkább csak azzal foglalkozik: milyen pár szó kerüljön a fejfámra. Itt tartok: „GY. K. Élt 7… évet. És ebbe mások is belehaltak már…” Ennyi lenne, hogy tetszik?)
A fentieket végigolvasva máris adódik egy kérdés: ha jó ideje abbahagytam az „írói tevékenységet”, akkor mi a fenéért nyűgölöm ide ezeket a sorokat?”