midőn ezt írtam
már nem volt az ég tiszta
felöklendezte a föld
amivel gyomrát telesírta
sok analfabéta

kik meg olvasni tudtak
összeszedték mi fennakadt
csomóba kötötték
hogy megmaradjon
galacsinnak

s mert megunták
összevagdalták
senki ne emlékezzen
semmire

lehetnék persze optimistán
az átlagnál butább
sok mulasztás terhel e téren

gondolataim nem használnak
kicsit sem azoknak, akiket szeretek

bagóznak rám
vagy csak a muszáj-kötelesség
teszi némileg udvariassá őket

engem büntettek, ha nem tettem
amit akartak
engedtem végül, de belül
gyűlöltem a vant

gondolataimba menekültem
mennyivel könnyebb volt máshol lenni
mint ahol voltam!

jobb volt a világnak háttal
ha már kilöktek a placcra

ami puszi arcomra jutott
resztli volt, le is töröltem

szeretet, ez az utolsó szó
amit sokáig ízlelgettem

a tiltakozó ész, mire büszke voltam
azt dédelgettem

mégis, mikor már nagyon fáztam
(a hegyek is magasak voltak)
összekucorodva jobbra vártam

s mert mást nem találtam, végül
befogtam köröttem keringő szavaitok
várat velük, belőlük építettem

mire idáig eljutottam
ki írni tud s szokott
boldogan értékelte: ez az!
nem kell ide több gyomor-horog!

de még hátra volt a huszonegy
amire nem mertem lapot húzni

kihagytam két szakaszt

üres volt már a sufnim

maradtam az egy híján húsznál:
elég ez a tizenkilenc hattyú

2020-10-05

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ