(Az én színházam c. munka elé)

Bármilyen hihetetlen, de ez a könyv kétszer íródott meg.
A színház megalakulásának 70. évfordulója után, 2018 őszén, a facebook-on folytatásokban elkezdtem közölni rövidebb-hosszabb írásokat a teátrum hőskoráról, képekkel és a rendelkezésemre álló szerény információkkal, amelyek hétről-hétre dokumentáltabbak lettek, és amelyek egyre több pozitív visszajelzést kaptak az olvasók részéről.
Fellelkesedve a nem várt sikertől, még jobban beledobtam magam a színházi történésekbe, elmentem könyvtárakba dokumentálódni és 1-2 hónap után több helyről is javaslatot, biztatást kaptam, hogy írjak a témáról egy könyvet. Akkor már szinte végső stádiumban volt egy helytörténeti memoárom a Közeli helyeken kézirata, és úgy ahogy volt, félretettem, mivel nyilvánvalóvá lett számomra, hogy a színházi jubileum közelségét ki kell használnom, amíg még a „levegőben van” és beszélnek róla, érdekli ez embereket, hiszen a fő téren felállított egykori tagok képét bemutató kiállítás is sok embert vonzott, sokan tárgyalták egymás között: „Láttam a színpadon. Vajon mi van most vele?”
Eldöntöttem, hogy csak az első harminc év történetét írom meg, majd ha lesz érdeklődés, akkor felvállalom a folytatást is. Úgy véltem, hogy 3-4 hónap alatt ezt el tudom végezni. Csakhogy, amikor számba vettem az első 30 év premierjeit, akkor döbbentem rá, hogy ez nem olyan egyszerű, mivel 179(!) bemutatóból ha csak minden másodikról is írok, nem mindennapi feladat.
Ha még hozzávesszük a 30 év alatt bemutatott kortárs hazai magyar szerzők színműveit, szám szerint 30-at, amelyekről főként illik beszélni, akkor nyilvánvalóvá lett számomra, hogy túl optimista voltam. És még hátra volt a két legnagyobb nehézség: a dokumentáció (cikkek, kritikák), valamint a fotók, a még élő szemtanúk felkutatása, hiszen egy olyan előadásról írni, amelyikről még egy felvételt sem tudsz bemutatni, lehetetlen „küldetés”.
Szorgalmasan elkezdtem dolgozni, bevallom, nagy örömemre volt a minden napi „munka”, szinte vártam, hogy írhassak az előadásokról, a darabokról és megosszak háttérinformációkat és érdekességeket. A színészi életrajzokat, karriereket persze egységükben örökítettem meg, azt is főként olyanoknál, akik tevékenysége nagyjából a 30 évre korlátozódott. De ilyen kevés volt. Minél jobban közeledtem 1978-hoz, rádöbbentem, hogy ez nem lesz egy igazi színháztörténet, még akkor sem, ha az előadásokat, „aprópénzre” veszem. A legnagyobb baj a művészek karrierjének taglalásával volt. Hogy fejezem be Zsoldos, Visky, Krizsovánszky, Molnár Gizike méltatását a Bánk bán előadással, Király József gazdag életútját a Hegyi patakkal, hogyan szakítsam meg
1978-ban Botka Laci bácsi, László Károly, Nemes Levente, Seprődi Kiss Attila, Völgyesi András, történetét gazdag színpadi munkásságának delelőjén? És akkor mi lesz Sylvester Lajossal? Mi lesz Bán Ernő kiváló rendező teljes életútjával, aminek hosszú kutatással nyomára akadtam, és aki bizalmába fogadott?
Mikor még jobban megfogalmazódott bennem, hogy az emberek, a személyek hordozzák egy társadalom történetét, a mi témánkra leépítve, egy színház létét, milyenségét mindig azok határozták meg, akik vezették, akik játszottak, akik rendeztek és az a műszaki személyzet, aki megteremtette a feltételeket az előadásokhoz.
Eljött a pillanat. Egy évvel ezelőtt “egy huszárvágással” újraszerkesztettem, több helyen újraírtam a már majdnem kész könyvet. Ne lepődjenek meg tehát, ha az első 30 év helyett majd a kétezres évekről is olvasnak, a néhány éve bemutatott darabokról is, és a legtöbb művésznek, akik az első három évtizedben szerződtek, teljes karrierjüket mindaddig bemutattam, amíg színházunk tagjai voltak.
Így lett az említett 179 bemutatóból 310. Mindez azért, mert mindazon színházi emberek munkáját, akik a 30 éves évfordulóig legalább 3 évig a színház aktív tagjai voltak, betartva azt, hogy néhány kivétellel (pl. a színház nagyjainak fejezete) életútjukat, karrierjüket, többé-kevésbé azon évek tájékán mutattam be, amikor a sepsiszentgyörgyi színházhoz kerültek. Ez érvényes az alapító tagokra is. Így történhetett meg az is, hogy vannak előa dások, amelyekről több alkalommal írok, hol a színház története, hol a szí nészek, hol a rendező, stb. kapcsán, persze mindig más-más vonatkozásban. Itt megemlítem, hogy az újabb elgondolás újabb problémákat szült (újabb fotók, cikkek, még több személyes emlékezés). Nyilván nincs benne minden előadás, minden alkotó, mert nem egy dokumentum-repertoárt szándékoztam készíteni, hanem amint majd az első fejezetben is elmondom, ez egy memoár, egy szubjektív képes színháztörténet.
Lapozzanak, olvassanak a múlt emlékeiben, keressék az egykori kedves arcokat, éljék át az előadások izgalmát, hangulatát! Biztos rájönnek majd, ha eddig nem fogalmazták meg, hogy a mostani sikereknek, annak, hogy a Tamási Áron Színház Erdély egyik legjobb színháza (de ezt országos vagy magyarországi viszonylatban is nyugodtan kijelenthetjük), voltak előzményei. Az alap le lett rakva. Volt mire építeni.
Ha tetszik irományom és a Fennvaló is úgy akarja, akkor megírom a többi 40 évet is, annál is inkább, mert egyharmada már ebben a könyvben benne található.

Barabás István falfestménye az első, Sepsiszentgyörgyre érkező színésztársulatról

* A sepsiszentgyörgyi T3 kiadónál nemrég megjelent, Dancs Árpád: Az én színházam című, színháztörténeti kötet szerzői előszava

1. Kappel Zita:
   2020. október 12. 07:01

   Köszönjük mi Sepsiszentgyörgyiek.