1948-ban rukkoltam be katonának, Botosaniba irányítottak. Az indulás volt Marosvásárhelyről, majdnem kétszázan voltunk bakák.
Na, megérkeztünk a vasútállomásra, hát azt mondta a pályaőr, hogy csak este tíz órakor lesz vonatunk. Mi egy páran elgondoltuk, kimenyünk még a városba. Ki is mentünk.
Na, de közben az történt, hogy az állomásfőnök kinézett az ablakon, s mikor meglátta a sok bakát, mondta a kísérő tiszteknek:
– Ennyi ember nem férhet fel a személyvonatra, teher-vonattal kell utazni, egy óra múlva már jön is.
Pontosan úgy is lett, a sok baka felült a tehervonatra, s útnak ereszkedtek. Mi kilencen, akik a városban voltunk, lemaradtunk.
– Jaj, Istenem, mit csináljunk? Hazajöjjünk-e?
Mégis úgy határoztunk, jelentkezünk a városi sorozóbizottságnál. Hát ott biza haragudtak reánk, de végül azt mondták:
– Reggelig menjetek be ebbe s ebbe a terembe, van ágy, aztán holnap a saját pénzeteken utaztok Botosani-ba.
Hát szerencsénk volt, mert a sorozóbizottság egyik tagja éppen botosani őrmester volt. Azt mondta:
– Hagyjátok el, mert én elkísérlek titeket, ne búsuljatok.
Másnap kimentünk az állomásra, s minket az őrmester betett az első osztályú vagonba. Azt mondta:
– Ha kérdi valaki, hogy kik vagytok, mondjátok, hogy szökevények vagytok.
Na, így történt, hogy a többi társak döcögtek a tehervonattal, mi pedig „szökevényekül” utaztunk az első osztályon. Még hamarabb odaértünk, mint a kompánia.

Forrás: Ráduly János: Milyen nagy esze van a székelynek. Népi tréfák, anekdoták. Székelykapu Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2008. Elmondta: Seprődi József, 80 éves (Kibéd).