A pedagógia, pszichológia, szociológia, esztétika – mindmegannyi tudományág, amelyek továbbra is filozófiainak nevezik saját magukat, mindamellett, hogy művelőiket már régen nem érdekli a filozófia. Adnak mégis a titulusra? Akkor, rajta, bizonyítsák be, mennyi filozófiát tudnak! Ha pedig nem tudnak nagyon sokat, akkor miért szaporítják a kétértelműségeket éppen a katedráról? Annyian lejáratták már amúgy is a filozófiát!

*

A filozófia irányultsága nem az egység, hanem az Egy felé mutat. Ez a nézeteltérés lehet az ok, amely egyeseket arra ösztönzött, hogy megpróbálják megalkotni a szintetikus-, a felhalmozásos-, a totalizáló filozófiát. Mintha körzővel kutatnád az élő egységeket.

*

„Ami hiányzik az Iskolátokból, mondja egy barátom, az a kritikai szellem. Kritikai szellem nélkül pedig…”
Tudom, kritikai szellem nélkül semmit sem lehet létrehozni, mert minden, ami jó, a kritikai szellem munkájának eredménye ésatöbbi. Na, és? Erről itt nincs szó egyáltalán. Az egész kritikai szellemben az az abszurdum, hogy meg akar előzni mást, független akar lenni mástól. Kicsoda tagadja a kritikai szellem szükségességét? De ami rajta kívül van, az a fontos. Éppen olyan ez, mintha valaki felfedezné a féket az automobil előtt.
Különben is, ha nincs veleszületett kritikai érzéked (az alkotó tehetség mellett és annak alárendelve), akkor azt előhívja, felébreszti a megmunkálandó anyag. Mert akárminek az elkészítésébe is fognál, lett légyen az ház, költemény vagy politikai tett, az anyag diktálja számodra a mértéket, mutatja: mit lehet és mit nem lehet. Meglehet, elvben lehetséges kritikai szellem nélkül élni és alkotni, bár ajánlatosabb vele együtt, ám csupáncsak vele a halak sem élnének meg a vízben.
Hogy léteznek olyan emberek, akik a kritikai szellem egyedülvalóságára esküsznek, jogot formálva arra, hogy a lényeg a választásban rejlik? Természetesen vannak ilyenek Romániában is. És akik ezt hangsúlyozzák: a lényeg nem az, hogy sajátságos életmódokat találj, hanem, hogy rendelkezz elégséges kritikai szellemmel ahhoz, hogy egyebütt is megtaláld azt, ami egy helyen bevált.
Ám az ilyen emberek nem Romániában élnek. Egy olyan gyarmat az ő hazájuk, amelynek a neve véletlenül éppen Románia.
A mértékletesség érzéke…Gyakran csupán csak egy paraván, amely mögé az érzéketlenség elrejthető. Látom őket, amint megjátsszák azt, hogy nem értik, hogyan hihetsz a magad hiábavalóságában, túl azon is, amit ma jelenthet. A mértékletesség érzékével kellene rendelkezned, mondják ők…
De vajon ők birtokolják-e ezt? Igen, rendelkeznek vele a nemzet számára, a többiek számára, minden számára, ami tőlük idegen, de a sajátmaguk számára ilyesmi nem létezik. Mindenikünk – ismerjék be: mindenikünk – homályosan azt hiszi magáról, hogy szinte bármi lehetne: miniszterelnök vagy hadvezér. Megtörtént az, hogy mégse lett? Ez vagy az a dolog hiányzott hozzá; ámde – elvből – feljuthatott volna arra a polcra. Bármely első személyben megélt élet rendelkezik legalább egy szabadsággal, lett-légyen az akár irracionális.
És most értem meg, miért prédikálnak ők mértékletességről: nem élnek első személyben. Ők „objekrívek”, saját alanyiságukat nem teszik kockára. A nemzetben vannak, de nem ők a nemzet. És hogy éppen ezek az emberek mondanak fölötted ítéletet a jóérzésre hivatkozva, magától értetődő. Az érzésvilágukból ennyi maradt: a jóérzés.

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)