– Koltay Róbert rendezésében a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban

A csomagolás mindig számít. Ezt a ’90-es években hallottam először egyik zalaegerszegi barátnőmtől. Bármi csekélységet adott ajándékba, gyönyörűen becsomagolta. Nem is a benne levő, hanem a gesztus szerezte meg az örömöt.

A színháznak is ez a legjellemzőbb tulajdonsága. Amit adni akar nekünk, ahhoz kedvet csinál, becsomagolja, hogy örömünk kíváncsiságunknál nagyobb legyen. A színház nem politizál nem az a dolga – a véleményét becsomagolja az előadásba és az üzenetét értik, akiknek érteniük kell. Ez volt a szocialista rendszerben a virágnyelv, amit mindenki értett, játszva megtanult, nem kellett hozzá csak pár színházi óra.

Ugyanaz az ajándék ugyanazt a célt szolgálja, értésedre adja: vedd át a csomagot, közös lesz örömötök anélkül, hogy bepiszkolnád magad a csúnya politikával.

A színház így szabad és így lesz elkötelezettje minden kor minden közönségének – hogy nagy szavakat használjak – amelyből maga is vétetett. Példa erre ez a kis semmiség, a Sose halunk meg – (milyen találó cím, anélkül, hogy ez a darabban elhangozna, végig ezt hallod) – musicalbe csomagolva. Miközben az átkozott lóversenyek század(ok)előtti világáról rántja le a leplet, beszippant e világ édes-kedves romlottságába, nem tudsz ellenállni. Felébreszti alvó ösztöneid, simán magába habarít. Miközben szerelmet vall bemutat magadnak is: ilyen vagy, elcsábítható, érzékeny, csodálatos(an) kis butuska ember. Eszed a krémest, nyalod a fagylaltot és lenyeled a nagybácsid elverését is. De ne búsulj, kimenekítelek a slamasztikából, amibe sodortalak – NYERÜNK! – csak éppen belehalunk egy kicsit. Majd egészen. De ezért sem mi vagyunk a felelősek, a rendszer, ami fütykösbottal akarja belénk verni a törvény szigorú rendjét, ami alól mindig kibújunk – mert ez meg az élet tulajdonsága. Ezé a rongyosé. Nemcsak tegnap. Shakespeare óta tudjuk mi a színház dolga. Nem politizálunk, nevetve-nevettetve nevelünk, szórakoztatva ébresztünk.

Egy jó érzékkel a valóságra tapintó történet korszakokon átívelő érvénnyel és sikerrel száguld a pályán. Ennek a(ló)versenynek nincs vége csak a világgal. Addig meg játsszuk. Játsszunk.

Dés László zenéje, Bereményi Géza, Nemes István dalszövegeivel tenyerén hordja az előadást. A filmszerűen közbeszúrt jelenetek adják a fűszerezett tartalmát a levesnek, amiből a kamasznak alig jut – eleszik előle a felnőttek.

Finom, jó érzékkel csomagolt apró kis üzenetek a rendező-szerző részéről. Ez (is) sikerének titka. Nem játszik: bemutat. Nem alkot: színre visz. Nem skandálja az arcodba: kicsomagol neked egy történetet. Emészthetővé teszi örömöt szerezve oktatgat – mint a nagybácsi. Bevezet az élet rejtelmeibe és miközben felnyitja a szemed – (Imi-Ticz András nagyra kerekedő tekintete hol a csodálkozástól, hol a meglepetéstől, örömtől csillog, vagy zavarában pislog, hol a bánattól fátyolosan érti is) – miközben ő végleg lehunyja. Rád bízva minden tudományát az életről. Ami itt ilyen.

Filmszerű jelenetek képsorozata. Zene, zene, tánckar, akik énekelnek is. Hangsúlyos a zene, jó – magával ragad. A szövegek is. Még össze kell csiszolódniuk itt-ott, kis bakik becsúsznak. Mindig elnéző az ember, de mikor, ha nem igazán most. A helyzet pandémiás, kicsit lábujjhegyen áll mindenki a korlátozó intézkedések miatt. A színészek éhségét a nyilvánosságra, szinte tapintani lehet. A közönségét is a színházra. Mint a rég nem látott, egymástól elzárt szerelmesek ölelkeznek egymásba az előadás folyamán. Nem jut eszembe jobb hasonlat, de ez fejezi ki leginkább azt a légkört, ami az estet jellemzi. Van, aminek semmi nem tud alátenni. Inkább megerősíti a köztük levő kapcsolatot.

Amikor született más ellen íródott, de ma is ugyanazért szól, derül ki szerintem – kicsit rá is csodálkozva-hűlve – az író-rendező-főszereplő Koltai Róbert előtt, ahogy a színpadon meghajolva köszönte a tapsokat. A Tapsot. A Sikert. Az Elfogadást. A Többi Nem Számít.

Dőreség volna hasonlítgatni szerepmegoldásokat, ráadásul én csak a filmet láttam, azt is mikor(!). Elragadó már az indításnál a csapat mozgásművészete, tánctudása, a lányok hajlékony, fegyelmezett össztánca, a fiú(k) cirkuszba illő akrobatikus mutatványai az egész előadás hangulatát megalapozzák. Ticz András sovány kamaszfiú Imi-je, gátlásos darabosságával, majd férfivá „érésével” teljesen felszabadul, végül a halállal szembesülve egész jellemfejlődést mutat be; Ecsedi Erzsébet Anya szerepe az eddig megszokott magas színvonalon túl is nyújt újat: ahogy meglágyul az érkező Gyula lehengerlő érvelésére és beadja tiltakozó anyai derekát, elengedve fiát a „lókötővel”, finom átmenet volt; Farkas Ignác gyámoltalan papucs-férj Apa figurája, a jelmeztervező által remekül eltalált külvárosi öltözetben, magára azért valamit adó testtartást kölcsönözve neki tökéletesen hozta a szerep hátterét/származását – kiváló jellemábrázolás a színész részéről; Bellus Attila tiszteletreméltó alázata (a kórusban mindig az második szólamot énekelve, hallhatóan, tévesztés nélkül), az ostoba zsarnok férj szerepében magához láncolva szó, mint egy kutyát a feleségét, a látvány emlékezetes marad, ha nem is túl eredeti; Pap Lujza most is elismerésre késztet lélegzetelállítóan átélt találkozása Gyulával, aki a házasság ígéretével táncol ki a nagy szerelemből, (kicsit erőltetettnek éreztem a kerékpár levegőben libegtetését); Debrei Zsuzsa jellemformáló képességeit csillogtathatja meg Irma, Gyula egyik szeretőjének szerepében; Bálint Péter Deutsch bácsija kellő tudálékossággal, merev, mégis humorral fontoskodó tánctanára vidám pillanatokat szerez; Czegő Teréz (Deutsch néni) a tőle megszokott karikírozó játékossággal, széles gesztusokkal, színes hangskálán oldja meg feladatát másodszerepében is, egy vásárlót alakítva; Urházy Gábor László Rendőre félelmet keltő igyekezettel masíroz végig a színen, a figura gyávaságát is fel-felvillantva; Szakály Aurél Pucus figurájában ( ez már rég a színész zsebében van) ének és tánctudásával örvendeztet meg; Baj László kikent-kifent, piperkőc uzsorása megkedvelteti magát Simula szerepében, olyan előkelően vonul a színpadon, a pap szerepében is jó érzékkel rajzolja meg a korruptság vonalait; Wellmann György kellő fásultsággal hozza a megvesztegethető ellenőrt, felvillantva az egész rendszer romlottságát; Besenczi Árpád teljesen lezüllött nagy futballjátékosa, Balogh 2 szerepe lehetőséget nyújt a színésznek a figura érzelmes durvaságát és a meghunyászkodó gyávaságot is bemutatni; Kovács Virág talpraesettségével és sokszínűségével hívja fel magára a figyelmet táncoslányként és Évike szerepében; Mester Edit a tapasztalt színésznők rutinjával felszabadultan komédiázik Kendőárusként és a Nő a lovin szerepekben; de Andics Tibor, Farkas Gergő, Fritz Attila, Lugosi Krisztina és a frissen idekerült egyetemi hallgatók is jól illeszkedtek az előadásba.

Sebestyén Csaba koreográfiája dinamikus, lendületes, egységességének titka az apró tánclépések ismétlésében rejlik, a kevesebb többet hoz a konyhára címszóval, ugyanakkor megágyaz a kiugró táncbetéteknek, akrobatikus mutatványoknak.

Az egészet pedig Gyula figurája foga össze, tartja egyben – akit Koltai Róbert, a darab megírója és rendezője alakított a bemutatón. Lazán, magától értetődően, kicsit lámpalázasan az új közönség előtt, akinek szeretetnyilvánítása el is homályosította a végén a tekintetét. Lótott-futott, mindig észnél volt, jártak a „kerekei”, utcahosszal előbbre járt a többieknél, a rendszer ismerője, a hézagok tudója, a kiskapuk kinyitója, az emberi gyengeségekkel tisztában levő, jellemek sebezhetőségét is kihasználó, az ellenállhatatlan kerítő, problémamegoldó, a mindeközben állandó végveszélyben élő, lebukástól remegő, hazardírozó kispolgár, amilyet szült az a rendszer, ez a rendszer, minden rendszer, ami a korrupcióra épül. Nemcsak azért, mert ő viszi a darabot, nemcsak azért, mert ő írta meg, ő örökölte a nagybácsijától ezt a sorsot – hanem saját művészi(etlen) – és ez most dicséret – megoldásai miatt is, ő a legjobb, akit szeretünk, akire haragszunk, akit várunk, akiért aggódunk, akit agyon akarunk ütni, akinek nem tudunk ellenállni. Mint a búvópatak, megkeresi a ki- és le- és elfolyási lehetőségeket, járatokat, kapcsolatokat – befolyik mindenhova, mint az élet, hogy életben tartsa azt a – gyakorlatilag általa létrehozott – összekuszálódott adós-viszony szövevényes rendszert, amit végül deus ex machina módszerrel a gondviselés és a lutri, a szerencse forgandó kereke old meg. A halálába kerül, hogy minden adósságát vissza tudja fizetni Imi, az unokaöcs, akire vagyonát hagyja.

Elgondolkozhat az ember úgy hetvenen felül, amikor még az élet innenső oldalán állva visszatekint a „sose halunk meg” eufórikus fiatalságára – megéri-e.

Mintha mindezek benne csillogtak volna a művész szemében meghajláskor a függöny előtt. Koronától függetlenül és azzal együtt.

Hertelendy Attila (Gyula másodszereposztottja) a harmadik előadást játszhatta. Nála is érezhető volt egy kis izgalom, de előadás végére erőteljesebb, hangi adottságai miatt, fiatalsága okán is temperamentumosabb Gyulát alakított. Nem lehet összehasonlítani az alakításokat, mint ahogy az élet is egyénre szabott. Kinek-kinek vérmérséklete, habitusa határozza meg a szerepmegformálást. Hertelendy nem ismerheti olyan mélységében azt a kort, amiben a darab született. Míg Koltai szerepformálása a nélkülözhetetlen reminiszcencia jegyeit viseli, addig ez Hertelendynél ez érzelmességet jelent. Koltai az érett öreg beletörődésével és fáradtságával más színt adott Gyulának, mint Hertelendy, aki alakításában felelőtlenebb, keményebb, kicsit érzéketlenebb, a sikertelenségek, életének negatív fordulatai nem nagyon érintik meg a lelkét, inkább fiatalos lendületből emelkedik ki a kalamajkákból.

Egy darab, melynek a főhőse egy korrupt kis szélhámos, akit a rendszer termelt ki, aki szeretetreméltóságával mindenkit levesz a lábáról, ki tud húzni a csávából, ő maga is kimeséli magát a guzmis helyzetekből. Nem mindig sikerül. Olyankor issza a levét. Infarktus a vége, halállal koronázva – és valóban, mert ezzel vége szakad az őrült rohanásnak egyik adósságból a másikba, tiszta lappal indulhat újra minden. Nekünk meg elmesélik a nagybácsik, milyen is volt az élet, amikor ők voltak fiatalok. Egyeseknek. Letűnt világ már. Tényleg? Az biztos, ha most ilyen is, rég elveszett, ami akkor még hozzátartozott: a bája, a kedves tróger, szélhámos, talpraesett, észnél levő, mindent kedvesen kidumáló ember, aki nem árt senkinek, csak imádja a lóversenyt és nyerni szeretne. És amíg ez bekövetkezik, addig végig-komédiázza az életét, szorongásait senkinek meg nem mutatva. Csak beadja a kulcsot a végén. Igazi szemérmes lókötő, kedves szélhámos, aki csak magának árt. És őket szeretjük igazán.

Szereposztás:

Gyula – Koltai Róbert Jászai-díjas, Érdemes művész / Hertelendy Attila

Imi – Ticz András

Anya – Ecsedi Erzsébet Aase-díjas

Apa – Farkas Ignác Jászai-díjas

Boldi – Bellus Attila

Nusi – Dura Veronika e.h.

Teréz – Pap Lujza Domján Edit-díjas

Irma – Debrei Zsuzsanna

Deutsch bácsi – Bálint Péter

Deutsch néni – Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas

Pimpi / Hentes – Farkas Gergő

Rendőr – Urházy Gábor László

Pucus – Szakály Aurél

Simula/ Pap – Baj László

Titkosrendőr/ kalauz – Andics Tibor

Ellenőr – Wellmann György Aase-díjas

Dönci, fakanalas – Fritz Attila

Balogh 2 – Besenczi Árpád Jászai-díjas

Évike – Kovács Virág

Kendőárus a piacon/ Nő a lovin – Mester Edit

Béla – Tornyos Ervin

Icuka – Lugosi Krisztina

xxx – D. Varga Ádám e.h.

xxx – Kovács Martin e.h.

xxx – Támadi Anita e.h.

Díszlet-Jelmez: Mucsi Balázs

Koreográfus: Sebestyén Csaba

Világítás: Gibárti Tibor

Ügyelő: Szilasi Attila Súgó: Kiss Szilvia

Rendezőasszisztens: Mikita Zsuzsanna Lilla

Rendező: Koltai Róbert Jászai-díjas, Érdemes művész

Társrendező: Gaál Ildikó

---

Bemutató: 2020. október 9.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ