Hadnagy József: A napok völgyében
Tél volt,
az újév kapuívén
szikráztak a csillagok,
megilletődés és fogadalmak
nélkül léptem
a napok völgyébe,
ahol a fák havat virágoztak
és zúzmarát;
fanyar gyümölcsük a hosszú
esték és éjszakák.
Hosszú-hosszú,
köd- és fagykabátos,
jégen kopogó,
hóban harsogó
gyaloglás után,
beljebb a völgyben,
valódibb, élőbb fák nőttek,
hárs- és orgonaillatú
esték virágaival rakott
lombbal,
gyorsan illanó rövid napok
voltak,
hamar elmúltak, mint az élet.
Még beljebb
a napok völgyében
a fák
már nem is fák voltak,
inkább görnyedő oszlopok
a szakadó hő
roppant súlya alatt,
törzsük majd megszakadt,
árnyékuk, mint izzadság folyt
szanaszét a megsárgult gyepen,
forró homokon, betonon,
s én arra gondoltam,
Istenem, ha ezek a zöld
oszlopok összerogynak,
kidőlnek, elégnek,
az emberre hárul
az emberfeletti teher,
neki kell cipelnie magára
utalt kényes vállú Atlaszként
kozmikus súlyát az égnek…
Most itt vagyok,
túl az év javán, szomjasan,
mint aki átgyalogolt
egy sivatagon,
az idő győzelmét ünneplő
bíborba, aranyba öltözött
fák árkádja alatt haladok
a völgy másik oldalán,
levelek hullnak szőnyegnek
lábam alá a reggel és az este
márvány-hűvös falai között,
mintha lépcsőkön
– reggeli, déli, délutáni,
esti, éjszakai fordulókkal –,
araszolok előre.
Fönt a szelek hatalmas folyama
megelőz, hátán felhőtutajok
úsznak, viszik az új újév
kapuívének előregyártott
darabjait, az utolsó
nap utolsó pillanata majd
szemvillanás alatt összerakja őket…
2019. 10. 10.
2020. október 16. 07:16
Levelek hullnak szonyegnek…Nagyon szep, melykutbol kiemelt vers. Orulok neki. Gratulalok.
2020. október 16. 17:28
Köszönöm.