Ebben is a kor vagy csak az irodalmi hülyeségek divatját követem. Mármint a névadásban. Azt mondja Székely Szindbád, a híres, ugyanakkor hirtelen utazó, hogy most már ideje lenne teljes szélességében megismerni a világot. Eddig ugyanis teljes hosszúságában ismerkedtünk, vallja be mintegy önkritikusan, és nála ez azt jelenti, hogy nagyjából mindent bejárt, amit bejárhatott, illetve amit a különbnél különb utaztató káefték felkínáltak neki.
– Láttam az északi fényt és Dél Keresztjét, így kezdődik beszámolója, láttam továbbá az ókori világ hét csodájából Artemisz templomát, amiből mára már csak egy oszlop maradt meg Efészoszban. Jártam a huszadik század betonrengetegében (ez New York metaforája), és a huszonegyedik század légből kapott metropoliszában (ami vagy Dubaj vagy Sanghaj).
– Fogadjunk, hogy néhány olyan igazán nagy helyet tudok neked mondani, ami eddig eszedbe sem jutott, hogy oda is érdemes elmenni – szakítottam félbe a nagy utazót töprengésében. – Tudod-e, hogy hol van Európa legnagyobb heliotermális tava? – Ne mondd, mert kitalálom. Szerintem Svájcban, de az is lehet, hogy Bajorországban. – Tévedsz! Itt van tőlünk ötven kilométerre. – Csak nem Szovátán? Őszintén szólva még gyerekként fürödtem a Medve-tóban, annak pedig nagy ideje. – No és mi a véleményed a reneszánsz kastélyokról – folytattam a kérdezősködést, bár tudtam, Firenzébe csak azért váltott jegyet négy vagy öt évvel ezelőtt, hogy az olasz reneszánszban gyönyörködjön, ebben egy húron pendült Szerb Antal regényének főhősével (Utas és holdvilág).
– A reneszánszot azért a hatalmas életörömért szeretem, ami minden más korábbi és későbbi kortól és művészettől megkülönbözteti. Még az épületekben is mintha az a féktelen szépség és értelem mutatkozna, mint Michelangelo meg Leonardo műveiben – áradozott, mire gyorsan Székelyföldre lokalizáltam ezt a túláradó boldogságélményt: pajtás, előhúzod a kocsidat hétvégén, beülünk és meg sem állunk Gyergyószárhegyig, ahol aztán napestig bámulhatjuk kívülről a pártás reneszánszt. Az oromzaton elhelyezett díszítések miatt hívják így. Szó szót hozott, és csakhamar rájöttünk, nem egy, hanem legalább tíz nyárra elég látnivaló van csak itt, száz-százhúsz kilométeres körzetben, mind európai vagy világritkaság. Csíksomlyóra, ami a katolikus kereszténység egyik legnagyobb kegyhelye, amúgy is el szoktunk járni, s ha ott vagyunk, Felcsík vártemplomához, meg a közelében levő, és tán a 12-13. századból ránk maradt rovásjeles-naprajzos rákosi templomhoz is elmegyünk, de szűkebb pátriánkban is akad néznivaló a témában: a derzsi, muzsnai, bögözi, felsőboldogfalvi templom-matuzsálemek, a Szent László-legenda faliképei. S ha – mint mondják egyesek – nincs valami sok látnivaló kisvárosainkban, hát régi, céhes hangulataiért sétálja körbe az ember, például Kézdivásárhelyt. E ponton egy utaztatásra szakosodott irodavezető is beszólhatott, de mégsem ő, hanem az az életveszélyes és kiszámíthatatlan koronavírus, hogy de uraim, ha így folytatják, akkor tönkremennek. Mit mondhatunk erre? Hogy géppisztolyos banditák, önmagukat felrobbantó őrültek egyszer-másszor már tönkrevágták az ipart? És hogy itthon, nálunk nem kattognak a kalasnyikovok? Törékeny mentség, de egy hangyának ez is elég, hogy megmeneküljön.