A románok nem rendelkeznek a nyugati értelembe vett személyiség kategóriájával. Itt náluk a lényük határain belül minden lehetséges, minden megengedett. Mondja Iván Karamazov.

*

Cantemir mondja valahol: „A Mitropolita fölött az Uralkodó ítélkezik, az Uralkodó fölött pedig csupán a lelkiismerete és az Isten, ez utóbbi pedig a Szultánt tette meg eszköznek, hogy egyszer-egyszer jó útra térítse és megbüntesse az Uralkodót.”
Milyen jól passzolnak a dolgok!

*

„És ámbátor megvannak bennem minden átkozottságok és hitványságok is, de mivel Őnagyságod előtt ezek kedvesek és megengedettek, végül is jóravalók és méltók mindezek.”
A fenti a tékozló fiúnak a testvéréhez intézett ironikus gondolata lehetne, de nem egyéb, mint Antioh Cantemirnek a testvéréhez, Dimitrie Cantemir moldvai fejedelemhez címzett dedikációja.

*

Nem tetszik egyáltalán Trajánusz oszlopán a dák antochtónizmus-példa, hiszen a megtévesztésig hasonlatos a mai román paraszt alakjához. Túlságosan is rendíthetetlen a román „örökkévalóság”.

*

Milyen szép román közmondás: A pénz nyughatatlanít.

*

Bizáncról olvasok egy könyvet, és egyszeriben megvilágosodik előttem Bizánc története (mint ahogy ezt éreztem El Greco esetében is a konvencionális Velasquez és a sápkóros Goya között található kiállítóteremben). Miért van ott annyira közel egymáshoz a káosz és a dicsőség? Franciaország és Anglia története nem ragad meg. Talán azért van ez, mert bennünk él Bizánc?

---

Fordította: Bartha György

(Folytatjuk)

1. Bartha György:
   2020. október 16. 05:21

   Errata: A negyedik „szemelvény” első sorában helyesen: autochtonizmus. A szó jelentése: szociál-politikai felfogás, nézet, amely eltúlozza egy nép, népesség egyéni etnikai jellegzetességeit. (a fortd.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ