Tamás elvtárs! – így szólítottak. Nyugdíjas könyvtárosok voltak, férj-feleség, mi meg szerkesztők, akadhatott volna közös téma. Egyszer be is hívtak magukhoz. Ahogy a telefonszámunk megkapták, időnként felhívtak. Megtudtuk, melyik csarnokban várnak frissen vágott csirkét, hol alakul a sor tojásért. Azok már olyan idők voltak – a ’80-as évek Romániája, Ceaușescu hiányszocializmusa…
Egyszer náluk mostam meg a frissen vásárolt spenótot: ők az első emeleten laktak, hozzánk a tizedikre nem jött fel a víz.
Hanem hogy illegalisták voltak – még akkor, amikor veszélyes volt kommunistának lenni, a párt a ”föld alá” vonult. Bauerék hittek a szebb, a kommunista jövőben. Magyarokként a román fővárosban elfogadták az ötvenes évek internacionalista elméletét, mely szerint nem a nemzeti hovatartozás a fontos, úgyhogy otthon románul beszéltek, a gyerekük már csak akkor kezdte el anyanyelvét tanulgatni, amikor magyarországi barátnője lett.

Velünk is két nyelven beszéltek: a magyarból váltottak át románba, majd vissza, a váltás logikáját nem értettem meg, lehet nem is volt olyan.
Hanem egyik nap elcsíp a ház előtt Bauer, s közli, hogy egyik illegalista barátjuk meghalt, s mivel az elhunyt fia nem tud magyarul, számolja fel apja könyvtárát. Ők már több csomaggal elhoztak abból, de menjek, részesüljek én is. ”Menjen, Tamás elvtárs, sok jó könyv van, Shakespeare is. Azonkívül sok jó Sztálin, sok jó Lenin, és Gheorghiu-Dej”!