Hadnagy József: Az ajtónállóm

Az előszobában van egy állótükör,
kiszolgált darab, senkinek sem kellett,
de én megsajnáltam, ajtónállóvá tettem,
rám köszön, amikor kilepek, amikor belépek,
s én visszaköszönök, nem megyünk el szó nélkül
egymás mellett, ha megállok előtte,
kihúzza magát, figyelmesen végigmér,
végigmérem magam, néha bókol:
nem rossz ez a zakó, karcsúbbnak mutat, mint
amilyen vagy, ezt viseld minden nap,
rendben, ilyet viselek minden nap,
olykor megjegyzi, nem ártana
egy kalap, talán jól is állna nekem,
pontot tenne az „i”-re:
az első benyomásra – ilyen az ember,
nem változtat rajta se háború,
sem járvány, az első benyomás
az ajtónálló, ő zár ki, vagy enged be
a belsőbb szobákba, az irodákba,
ahol eldőlnek a világ dolgai,
az apró hétköznapiak és a jövőbe
mutató nagy horderejűek… nem, nem bántam meg,
jó döntés volt megkönyörülni az állótükrön,
ő köszönt elsőként, mikor délután hazatérek,
és ő figyelmeztet, ha távozáskor nincs maszk
az arcomon, van úgy, hogy utánam kiált:
„héj, megfeledkeztél a maszkról!”,
olyankor visszafordulok, arcomra húzom
a burka-szerű rongyot, és kilépek
az arctalanná rémülő világba…

2020. 09. 27.

2020. október 17.

Szóljon hozzá!