Az első érintés – orrheggyel az enyhén hullámos hajon – akár véletlenül is történhetett volna. Alig volt észrevehetőbb, mint egy kellemes illat mély és mámoros beszippantása. Hogy mégse személytelen és elfelejthető moccanat lett, abban Érintettnek is nagy szerepe van, hiszen sóváran várta és fogadta Amaz első jelét. Áramütés, lehelet megszegik, józan ész óne. Szem a szemben, gombóc a torokban, kellem a végtagokban, ilyesmi.
A második érintés tétován telített ujjbegyekkel történt a lenge, kék nyári ruhával fedett törékeny vállon. Érintő nyögve, dadogva kérdi: „Hová?” „Nagymamához” – villan vissza a válasz, mintha denevér hozná. „Én meg a nagyapámhoz” – toldja meg a kamasz, aki azt sem tudja érzelmi áradatában, hogy hol is a füle, hiszen a csitri vég nélkül zúdítja rá a mosolyt, s a kellemeket.
A harmadik érintés végtelen és teljes, miként a tetőtől talpig tükörbenállás meztelenül. Ott állnak nagykabátban a zsúfolt autóbuszon egymáshoz préselődve. A november végi borúról nem is vesznek tudomást. Mint akik önmaguk unokái. Ragyognak egymásba feledkezve, s eszük ágában sincs készülődni leszállni.

Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport. 2013. Nagyvárad.