XXIII.

Végül is mindegy.
A fa, a könny meg az asztal.
Pilinszky is teljesen fölösleges.
Egyetlen szó: BŰN – s természetrajza.
Ami rákövetkezik, szembeötlő.

Megkísérlem a végtelent.
Nincs eleje, csak vége.
Elhagytam szigorú apám.
Anyám fájdalomkiteljesedését.
És nem adtam volna utódot
kurvák kínkeservére sem.

Nem élek. Se kard, se könyör.
Illékony minden ház.
Fölé tornyosult egyház.
A papot nem lehet számon kérni.
Őáltala, ővele – közös szenvedelmény.

XXIV.

Csupasz vagyok, mint egy béka.
Levelekre telepszem, s néha
kivágják alólam, sírni nem tudok.
Néhány elgondolt elv, feleslegesen.
Néhány érző szárnycsapás eleddig,
mindig teljesen fölöslegesen.
Úgy rossz, ahogy így jó – nekem.
Ha hazudtam, bocsánatért esdem.
Az elhulló levél nem hagy kiteljesedni –
s minden családi béke káoszba hull.

XXV.

Néhány vers, aztán semmi.
Néhány bűnügy, hatályon kívül.
Ellenzékben egy rossz rendszerben,
mindig önellátóan lenni. Lenni.
Világméretűen senki, ha vagyok,
elélték előlem élnivalóimat.

Vérbeli költő pinát kíván,
ostrom-Jerikó Sybilláját.
Jázmin ostorozza gyermekét éppen,
szívszaggatva mindenki ellenség.

Felérem az érték szélmalomharcát.
Vígan kaszabol a kurva hatalma.
Kardja levágja fejem és térdem.

(Folytatjuk)