Nézem a dombot
innen, az ablakból,
alig arasznyira a
halványuló holdtól
és olyan világos ilyenkor minden,
mint a tenger úttalan térképe:
ez a bársonyos, babaarcú reggel,
az első elcseppenő
fénnyel az égszegélyen,
akár anyatej
az epernyi szájszélen –

és világos az is,
hogy a szeplőtelen
ellakhatna bennem,
mint ős testelem,
ha ne néznék folyton félre,
s ha nem ömlene mint
éteri ürülék bűze,
betűből és képfolyókból
a katatón dogma leve:
hátráljak ki önmagamból.