XXVI.

Szellő-tilosban
megáll az álnok
mindenki várná
saját tavaszát

Minden az átok
hatalmán múlik
nincs az a versemény
mi ebből kilábal

nincs az az évszak
nyájszellem önérdek
az emberigény ez
békén kihunyni

XXVII.

Lélek gyümölcsei vagytok, költők,
akiket megtart az anyaág,
megfed az apa,
nélkülöz a fiú –
és fáj minden pillanat.
Rebben a szem, élhetetlen –
és sorsotokra odapingált a bánat.
Ha szólhatnék örömötökről –
minden ember kiteljesedése
minden ember boldogsága.
Tehát én így vagyok,
szomorúság komor talaján
esküt teszek a mérhetetlenre.
Egy óriás sóhaj a jutalma.

XXVIII.

Betöltöm életem hiányát.
Ami van, meghalhat belőlem.
Mint ahogy árva, fut a szerencse,
és nem lesz betöltekezés.
Értem a vesztés pszichológiáját.
Néha tagadom, de nem érem elejét.
Ami marad, az egér futrincája.
Széltében-hosszában szerettem mindenkit,
s ilyképp vagyok maradék:
hiány hiányának hiánya.

(Folytatjuk)