Gittai István: Perceptor

Meg nem tudnám mondani, hogy hányszor kopogott be hozzánk a perceptor. Így hívták, hát így nevezem én is az illetőt, aki nem volt más, mint adószedő. Ideges, követelőző hivatalosság, aki a fenyegetéstől se riadt vissza, pláne ha Apánk nem volt odahaza. Kitörölhetetlenek azon félelmetes pillanatok, amikor az utcaajtó előtt állva parancsolóan bekiabálta, hogy kössük már meg azt a nyavalyás kutyát, különben agyonlöveti. Anyácska e hangra rémült kapkodásba kezdett, s néhány pillanat alatt bedobálta a szekrénybe a félig kész ruhadarabokat, a varrógépet pedig letakarta a piros pöttyös terítővel, mintha az használaton kívül lenne. Majd sebtében feltett a spórra egy fazék vizet, mint aki már nekilátott az aznapi főzéshez. Eközben öcsémmel összekapkodtuk a szabásból lehullott rongydarabokat, begyűrtük a zsebünkbe, s indultunk kifelé, mint akiknek eszébe jutott a labdázás. Anyácska megkötötte Hektort, s a perceptor beléphetett az udvarra. Alaposan körüljáratta szemét a portán, mint aki azt nézi, mi az, amit lefoglalhat adóhátralékunk fejében.
Volt úgy, hogy hiába erősködött, fenyegetőzött, Anyácska nem fizetett, mert nem volt miből. Máig őrzöm Anyácska szemléletes érvét: „Húzzon ki egy szőrszálat a tenyeremből!” Ami lehetetlen, az ugye, lehetetlen. Ezt még a szigorú perceptor is belátta. De hogy ne tűnjön vajszívűnek, két ujjal felemelte a pöttyös terítő sarkát. Anyácska, hogy elébe menjen a nagyobb bajnak, gyorsan közölte vele, hogy Apánk nadrágját szokta foltozni, meg nekünk, gyerekeknek varr néha apróságokat. „És a szomszédoknak, a tanítónőnek, meg a boltosék lányának?” Ezt úgy sorolta, mint akinek az értesülései pontosak. „Gondolom, nem ingyen, csak éppen elfelejtette kiváltani a kisipart…” – toldotta meg a perceptor, aki időközben egészen megenyhült irányunkban.
Olyan esetre is emlékszem, amikor Apámmal tárgyalt. Egészen más hangnemben, valahogy így: „Te, Miska, van itt valami adóhátralékotok. A felét legalább ki kéne fizetni.” Apánk bement a szobába, a tiszta kendők alól kihúzta az utolsó százast, s úgy nyújtotta át, mintha két ló ára lenne még a tarsolyában. „Az a te híres férfibüszkeséged, mi meg itt maradtunk egy fillér nélkül” – korholta Anyácska Apánkat, miután a perceptor elment. A korholás persze nem volt komoly, hiszen éppen a férfibüszkeséget imádta leginkább Apánkban Anyácska. Ez volt a döntő, már akkor, a kezdet kezdetén, amikor egy egyenruhás derék legény elmasírozott a házuk előtt, s hetykén odaköszönt egy Jó napot.


Forrás: Csordultig lebegéssel. Válogatott araszosak. Várad-Riport. 2013. Nagyvárad

2020. október 19.

Szóljon hozzá!