Interjú L. Csépányi Katalinnal, a Hetedhéthatár alapító-szerkesztőjével

Alkotni kiváltságos dolog. De nem csak kulturális téren: az élet bármilyen területén. Ellenben annak, aki az alkotások számára megnyilvánulási, megjelenési felületet teremt, olyan funkciója van, mint a szülőnek, a létrehozónak, a világra segítőnek. Mit érne bármilyen alkotás, ha soha nem hallana róla senki? Ha nem ismerné meg a világ?

Egyértelmű, de egyáltalán nem magától értetődő ez. Valahányszor kézbe veszünk egy újságot, az lenne első dolgunk, hogy megnézzük, ki alapította, ki szerkesztette. Mert anélkül…

Évek óta tudok a Hetedhéthatárról, mint internetes közlési felületről, kulturális magazinról, akit a gazdasági körülmények a világhálóra szorítottak, pedig volt neki nyomtatott múltja is, amihez hozzáférni már/még lehet? Mit is képvisel ez a magazin, mi volt, miből lett?
Minden lapnak van arca, legalább egy embere, akinek a kéznyomát viseli, akitől olyan amilyen.
A Hetedhéthatár annyira sokrétű, színes palettájú, túl időigényesnek éreztem utánajárni, tulajdonképpen hova is küldöm az irományaim. Mikor kopogtatásomra azonnal beengedtek, az örömtől nem foglalkoztam mással, csak az interjúk megjelenésével. Kapcsolatunk állandó lett, folyamatosan kaptam az értesítő meghívóleveleket a kéthavi szerzői-, szerkesztői találkozókra, aminek eddig nem tudtam eleget tenni. Szeptemberben azonban sikerült személyesen is megismernem a Hetedhéthatár alapítóját: L. Csépányi Katalint, a főszerkesztőjét: Komlós Attilát s az állandó szerzők közül is többeket. Mindjárt konkrétabbá vált érdeklődésem, kíváncsiságom is. A meleg baráti fogadtatás, amiben Cséby Gézával részesültünk, megelevenítette az addig csak kibertéri kapcsolatunkat. Mikor kézbe foghattam a Hetedhéthatár nyomtatott példányait, kiadott könyveik közül párat, valóságos és hitelesített bizonyságként könyvelhettem el: megint egy csoda nyomaira bukkantam. Itt huszonhárom évvel ezelőtt kidugta fejét a földből egy virág. Akkora levelet hajtott, hogy elfért rajta nemcsak Pécs és szűkebb környezete, hetedhéthatárra kitárta ablakát, hadd férjen el benne-rajta minden, ami szép, hasznos, ami jó…
Pécs messze van Zalaegerszegtől. Tapasztalataim szerint Magyarországon egymástól elszigeteltebben virágzik a kulturális élet a nagyvárosokban, vidéken. Pedig nem nagy területről van szó, mégis – legalábbis én így láttam-látom – ritkábbak a vidékek közti találkozások. Nem példanélküli a mi Pannon Tükrös pécsi kiruccanásunk. Nemrég a békéscsabai Bárka folyóiratot láthattuk Zalaegerszegen vendégül. A muraközi kultúra és néprajz-történelem jeles képviselője: Bence Lajossal régi a folyóirat kapcsolata, a szegedi Bene Zoltán révén az a vidék is figyelmünk homlokterébe került. De az egyes vidékek önálló kultúrélete annyira gazdag, hogy egymás művészeti életéből csak ízelítőt kaphatunk, de azt feltétlenül kapnunk kell belőlük.
Így fordultam levélben találkozásunk után L. Csépányi Katalinhoz, a Hetedhéthatár magazin szülőanyjához, segítsen nekem, az Erdélyből ideszakadtnak közelebb hozni mindazt, ami Pécsen a Hetedhéthatárnál történik.
Elámultam azon, amit megtudtam.

Kedves Katalin!  – írtam neki. – Akkor fedeztem fel a Hetedhéthatárt, amikor internetes felületet kerestem a színészinterjúimnak, amelyek erdélyi művészekkel készültek. Te azonnal, nagylelkűen ajánlottad őket Komlós Attila, a főszerkesztő pártfogásába. Ahogy fogynak a magazinok, kulturális folyóiratok nyomtatott megjelentetésének lehetőségei és lassan minden a világhálóra kerül, a most tőletek kapott pár régebbi Hetedhéthatár print formában való olvasása kimondottan megnyugvást és szellemi élvezetet szerzett. Gazdag, mindenre kiterjedő, olvasmányos és grafikailag is igényes kiadványok voltak, amelyekben széles körű tájékoztatást kaphattak az olvasók a kultúra és az élet szinte minden területéről. Komlós Attila útibeszámolói elvittek a kontinens északi széléig is, Norvégiába is többek közt. A nyomtatott formában megjelenő anyagok sokkal „súlyosabbak”, mint az éterben olvashatók… Mivel én nagyon keveset tudok rólad, kezdjük az elején, hogy végül kiderüljön, miként lettél a Hetedhéthatár magazin alapítója, szíve-lelke? 
 
Hol születtél? Mikor, és milyen családban? Milyen volt a gyerekkorod, hol tanultál? Ki volt, aki az újságírás, kultúra felé irányított? 

A szüleim Budapesten éltek a múlt század ötvenes éveiben, ott ismerkedtek meg az újságíró iskolán. Én voltam az elsőszülött gyermekük. Pécsre a hatvanas évek elején kerültünk, édesanyám a három lánygyermekkel költözött ide. Azóta átmeneti tartózkodóként élek a Mecsek alján, vagyis itt ragadtam.

Egy egykori általános iskolai osztálytárs mesélte, amikor felnőttként újra találkoztunk, hogy már harmadikban megmondtam, hogy újságíró leszek. Én hatodik osztályra emlékeztem. A középiskolát fizika-kémia szakon végeztem a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban, diplomát a pécsi egyetem Közgazdaságtudományi Karán szereztem. Azért lettem végzettségem szerint közgazda, mert nehezen indult be a bölcsészkar, nem tudtam kivárni. De nem bánom, hogy öt éven át ezt tanultam, ugyanis – főleg a matematika – kellően kiművelte az agyamat, a gondolkodásom totál racionális, miközben a tevékenységem teljesen irracionális. Hiszen ki kezd bele egy kulturális-közérdekű magazinba negyvenöt évesen? Merthogy én ezt tettem.

Mesélj a Hetedhéthatár előtti időkről! 

Az újságírói munkát a megyei lapnál, a Dunántúli Naplónál kezdtem. Akkor ez nagyon népszerű újság volt, több mint százezer példányban jelent meg. Olvasott volt. Erről konkrét élményem is volt, amikor egyik reggel a buszmegállóban állva szóról szóra elmondták az egyik glosszámat. Vagy amikor 1989-ben a parlamenti tudósításaim részleteit felolvasták a tanáriban – a főszerkesztő-helyettes elképedve mesélte a felesége beszámolója alapján. Ez már a rendszerváltás időszaka volt. A nagy példányszám miatt éreztem az olvasók tömegét mögöttem, és úgy gondoltam, hogy őket képviselve kell ott lennem azokon a helyeken, ahová ők nem juthatnak el, helyettük kell kérdeznem, látnom. Jártam a megyét, a Dél-Dunántúlt, az országot, és kifejezetten élveztem a parlamenti jelenlétet. Mindezek alapján egyértelmű, hogy én a klasszikus újságíró típus vagyok, aki a tanyáktól a parlamentig mindenhol otthon van.
Aztán jött az Axel-Springer időszak a Dunántúli Naplónál. Ez már nem tetszett. Míg korábban arról írtam, amiről akartam, oda mentem, ahová a téma vitt, addig az új tulajdonosnak más volt a szemlélete, be akarta zárni a röpülő madárkát a megyébe. A korlátokat egy darabig bírtam, de nem sokáig, a 90-es évek elején szabadúszó lettem. Bátran vágtam bele, mert akkor már rendszeresen jelentek meg írásaim a Figyelőben, a Privát Profitban, a Magyar Mezőgazdaságban. Szép évek voltak, nagy szabadsággal.

És mesélj a Hetedhéthatár nyomtatott, majd online-os születéséről. 

 
A 90-es évek közepén egyre inkább dühített a megyei lap alacsony színvonala, hogy a tizenhat oldalon szinte nincs semmi olvasnivaló, pár perc alatt kiolvasható az újság. Azt mondtam magamnak: Na, te okos Kata, te milyen lapot csinálnál? Mindez 1997 nyarán történt. Üres papírokat tettem magam elé, összehajtottam újságnak, és beírtam, hogy hová mit tennék. Mi lenne az újság címe, az oldalszáma, a papír színe, mérete. Végül belehergeltem magam teljesen. Az előzményekhez tartozik, hogy volt néhány mesterem. Várkonyi Nándor volt az első, aki barátjává fogadta a kis huszonéves Katit még a hetvenes években. Ez a barátság Nándor bácsi haláláig tartott. Az apósom, Leidecker Lajos embersége, tudása alakított rajtam, majd később, a kilencvenes évektől Faludy György barátsága. Az utolsó lökést végül is ő adta meg, amikor 1997 őszén egy képeslap érkezett tőle, amin azt írta, hogy Görögországban lábadozik egy hosszabb betegség után, szeretettel gondol rám, és sok virág és kevés rom terem a Peloponnészoszon. Megfordítottam a képeslapot, és csak köveket láttam rajta. Ekkor döntöttem el, hogy lesz Hetedhéthatár – mert egyszerűen meg kell csinálnom: ha Faludy rám gondol és virágokat lát a köveken. 1997 decemberében jött ki az első szám. Olyan volt, amilyet elképzeltem: az első betűtől kezdve az utolsóig elolvasható.
Milyen visszajelzések erősítettek a folytatásban? 

A nyolcvanas években a Dunántúli Naplónál jó főnökeim voltak Mitzki Ervin főszerkesztő és Báling József főszerkesztő-helyettes személyében. Mitzki Ervin hagyott dolgozni, úgymond tartotta a hátát az akkori pártbizottság előtt, ha valami nem úgy jelent meg a tollamból, mint elvárható lett volna a helyi hatalom által. Báling József pedig szerkeszteni tanított, amikor újságíróként a keze alatt dolgoztam. Nem is tudatosult ez, mégis szinte ellestem tőle az elejtett szavaiból ezt a tudást. Ennek a két embernek a Hetedhéthatárról alkotott véleménye is serkentett a nagy munkára, hiszen a kéthetente megjelenő magazin szerkesztője-kiadója-újságírója-titkárnője-mindenese voltam. Embertelen munka volt, de nem gondoltam bele, csak tettem a dolgomat. Negyvenöt évesen boldog ember lettem, hiszen azt csináltam, amit szerettem, és mindezt nem pénzért, merthogy inkább csökkentettem, mint gyarapítottam a családi kasszát. Köszönöm a férjemnek, hogy ezt megtehettem a Hetedhéthatár 14 nyomtatott évfolyamán keresztül, 2010 májusáig. Volt néhány támogatója a magazinnak, köztük a Mohácsi Farostlemezgyár vezérigazgatója, Szántó Dezső – aki nélkül nem valósulhatott volna meg a Hetedhéthatár. Az első számtól támogatóként mellé állt. Fiatalon elhunyt, de a hálám egész életemben megmarad iránta, mert megértette, mi is ez a Hetedhéthatár.

Hogyan sikerült valóban hetedhéthatáron túli szerzőket idevonzani? Érezhető az erdélyi kötődés, szeretet. Kivel kezdődött? 

Pár emberrel indult el a magazin. Néhány újságíróval és különböző szakmák űzőivel. Mándoki László néprajzkutató a nagy tudását adta át, mellette a varázsképeket biztosította minden számban, Szigetvári János építész a szakmája mellett a humor gazdája is volt, Drelicska Attila a profi rejtvénykészítő, Káplár László MTI-s újságíró a napi eseményekről tudósított, én meg írtam mindenről, hiszen a Dunántúli Naplónál és később is ezt tettem, számomra idegen téma nem létezett. Valóban 7 emberes munka volt, 1997-től 2010-ig. Nem tudom, hogy bírtam. És közben létrehoztam a Káplár Alapítványt 2005-ben, ez adja ki a Jó Ember Díjat (amit 2009-ben László Károly, sepsiszentgyörgyi kollégám nyert el; a szerző megj). Káplár Laci ott volt a HHH indulásánál. 50 évesen hagyott minket itt, agydaganata lett… Egyik szerző hozta a másikat és az olvasók is. Például olvasói ajánlás révén került hozzánk Jéki László budapesti fizikus, aki az ismeretterjesztés legmagasabb szintjét művelte. És sorra jöttek a többiek: Hegedüs Sándor ügyész, Bogádi Kis György (Kisbalázs György) tanár, gyermekvédő, Kardhordó Kálmán tanár, Tillai Gábor történész, dr. Vargha Dezső levéltáros, Hegedüs András Pécsről, Winkler András professzor Sopronból, Kamarás Klára tanár-költő Letenyéről, Bányai Tamás Amerikából, Kiss László Németországból. Az első számtól kezdve a 15. oldal a fiataloké volt – óvodás rajza, kisiskolás vagy középiskolás verse, írása jelent meg ezen a fórumon. Többen itt kezdték a szárnypróbálgatást, és a kapcsolat megmaradt, van, hogy csak lélekben, de van, hogy fizikailag is. Akik tizen-huszonévesen nálunk indultak, azok ma már negyvenesek… A 14 nyomtatott évfolyam után, amikor elfogytak a támogatók és kiürült a családi kassza is, az internetes változata indult el a Hetedhéthatárnak. Ehhez a Netmester biztosítja a megjelenési hátteret. Az internetes oldal elkészítésében Komlós Attila volt nagy segítségemre, a technikai háttér mellett a szerkesztésben is, így tíz éve már egyben az utódom is, hiszen ő a Hetedhéthatár főszerkesztője, én pedig az alapító-szerkesztő vagyok. Megosztjuk a feladatokat, a szerzők egy része hozzá, a másik része hozzám küldi a megjelentetésre szánt alkotásokat.
Hogyan alakult ki a szerkesztőség, alkotóközösségetek magja? 

 
Végül is ez egy nagy család. Akik már eltávoztak e földi létből, ők is velünk maradtak. A honlapunkon az Égi szerkesztőség rovatban szerepelnek, immáron harmincan. Gyakran emlegetjük a régi összejöveteleket, amikor kéthetente a pécsi Iparos Kisvendéglő adott otthon a Hetedhéthatáros találkozóknak. Szerettünk mindig együtt lenni, mint ahogy most is. Csak most már ritkábbak, kéthaviak ezek az alkalmak.
A közénk tartozáshoz, amellett, hogy jól írjon valaki, még egy dolog szükséges: az illető tudjon jó szót adni. És ez nem is egyszerű dolog. Több személyt el kellett tanácsolni ebből a körből, vagy egyszerűen be sem engedni közénk. Ezt meg kellett tanulni. A Hetedhéthatár lassan negyedszázadában egyértelművé vált, hogy itt egyenrangú személyek vannak: mindegy, hogy ki hány éves, mi a politikai nézete, nő vagy férfi, mi a vallása, hol él.
Említetted az erdélyi kötődést. Inkább úgy mondanám, hogy egy nyelven beszélünk mi mind. De vannak erdélyi gyökerű szerzőink, mint Bandi András, Petrozsényi Nagy Pál, S. Bálint Mária, valamint ténylegesen Erdélyben él B. Tomos Hajnal. A Felvidékről pedig Motesiky Árpád réges rég a Hetedhéthatáros család tagja. Svédországból Balázs István jelentkezik, őt a budapesti Tátrai S. Miklós hozta közénk. Először csak Szarvas István írt Budapestről (a kezdetektől), aztán sorra következett a már említett Jéki László, majd a többiek: Börzsönyi Erika, Botz Domonkos, Postásy Csaba, Magyar Miklós, Agócs Károly, Lukáts János. Zalából rajtad kívül Kamarás Klára, Vas megyéből Pődör György, Székesfehérvárról Verebi Éva, Nyíregyházáról Kovács Alexa.
És mint minden családban, ahogy egy elmegy, jön a következő, az utód: Szigetvári Jánostól fia, Szigetvári Krisztián vette át a stafétabotot még 2000-ben, majd Kocsis Józsefet az unokahúga, Hajnal Éva követte. Dr. Hernádi László, Hajnal Mária később kerültek hozzánk, ők pécsiek. Tám László és Tóth Károly fotóművészek a nyomtatott Hetedhéthatárt fotókkal erősítették, Tám László a fotóoldalak szerkesztőjeként is.

Te vagy a motorja, lelke a magazinnak. Mesélj a szerelemről, amit iránta érzel! 

Makovecz Imrével készült egy tv-interjú nem sokkal a halála előtt. Akkor úgy nyilatkozott, hogy hetvenen túl érte el azt, ami az igazi szabadság: nem pénzért dolgozni. Csak hallgattam mélyen, hiszen én 45 évesen elértem ezt. Az igaz, hogy a kéthetente megjelenő 32 oldalas magazin hétemberes munkát adott, de önként vállaltam, nem is gondolva bele, hogy mit is csinálok – mert egyszerűen ezt kellett tennem. Két év múlva hetvenéves leszek, azaz eddigi életem több mint egyharmadát a Hetedhéthatár jelenti. A világ egyik leggazdagabb emberének érezhetem magam, mert a Hetedhéthatárnak köszönhetően nagyon sok értékes embert ismerhettem meg, tanulhattam tőlük, sokrétű tudást szerezhettem, mert a szépírókon, költőkön kívül sok szakma jeles személyiségei tartoznak közénk. Nagy köszönetet mondok Komlós Attilának, aki most negyvenöt éves, épp annyi, mint mikor én útjára indítottam a Hetedhéthatárt, és ezt a szellemiséget főszerkesztőként továbbviszi. Bízom persze abban, hogy még sok évünk lesz együtt.

Egyre jobban tetszik, amit csináltál, csinálsz. Óriási munka. Egy nagy szívű csoda. Anyagilag hogy sikerült talpon maradni, pályázati pénzekből? 

 
Csak azt tettem, amit kellett – nem én irányítottam a dolgokat, csak hallgattam a szívemre. Csupán néhány cég támogatta a magazint (egy nagy volt, a Mohácsi Farostlemezgyár, és szórványosan még 2-3-4), pályázati pénzt soha nem nyertünk, politikai pártok nem voltak mögöttünk – magánerő pótolta ki a hiányzó összeget, a családi kassza… Ezért tartozom köszönettel a férjemnek: hatalmas munkáért semmi kereset, sőt vittem el a pénzt… és ezt elnézte, bár néha fellázadt! De a szerzők is szerelemből adták-adják az alkotásaikat, tehát ők is támogatók. Az online megjelenés nem kerül pénzbe, csak munkába. Ezt Attila és én végezzük, a Netmester adja a felületet.

Még annyit! Szabó Magdával a pécsi Széchenyi téren beszélgettem. Tele volt a tér, de ez minket nem zavart… igen jót csevegtünk… Ez volt az utolsó nagy beszélgetés vele, utána már beteg volt, és elment. Először találkoztunk, de mint veled is, azonnal egymásra ismertünk. Nagy élmény volt mindkettőnknek. A Szabó Magda Alapítvány feltette a honlapjára a Hetedhéthatárban megjelenteket. (Szeretethullámos könyvtér – ez a címe).

*

Nem lehet befejezni, csak félbehagyni. Amit L. Csépányi Katalintól tanulni lehet: létrehozni, életben tartani egy magazint szinte egyedül, minden állami támogatás nélkül olyan képesség kell, amivel kevesek rendelkeznek. Nemcsak világra segíti, szerzőtársakat is megnyer, lobogó lelkesedésével idevonzza azokat, akiknek hasonló a szívük. Igazi testvéri csapat, ahova jó érzés tartozni. Mióta belekóstoltam a szerkesztésbe, tudom, mennyire fáradságos munka. Az ilyen példák kedvet keltenek az emberben, lenne ő is ilyen remek alapító-szerkesztő valamikor.
Az anyag, a mesélni valók a Hetedhéthatár honlapjáról megismerhetők.
Csak találomra egy Hetedhéthatár: 2008. december 5. (a szerzők-archívum rovatnál több szám megtekinthető)

http://hetedhethatar.hu/hethatar/wp-content/uploads/2010/2011/01/hethatar20081205.pdf

És egy interjú L. Csépányi Katalinnal a Jó Ember díj kapcsán:

https://www.opendrive.com/player/MTZfNDg1NjQ4NjhfMkhHS1E

Valamint a Jó Ember díj honlapja:

http://www.joemberdij.hu/?fbclid=IwAR2dDlE4VUs5SZwiQweYtcVDXem1OnLpmI4Mi1h0AZuBpu24EfqxJByL-yA 

Kérdezett: Nászta Katalin

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ