Bársonyos szemét mikor földre szegezte,
aranyló pillák fogták arcát keretbe.
Az október a régfáradt tarlót rendre
söpri. Alázattal áll: érett büszkeség.

Éhes verébraj arcába csap. Napjait
számolja, és tűri, hogy csillagmagvait
kivájják. Vakítva bár, arról álmodik:
éled még belőle napcsókolta szépség.

Vemhében talán új csillagok születnek.
Eljön majd sora a néma kegyeletnek?
Magtalan fejére szállnak égett zenék.

Aszott levéltenyerén párák csüggednek.
És hiába könyörög… süket füleknek…
Tarlótűz lobban. A reménység is elég.

2020. október 18.

1. Nászta Katalin:
   2020. október 21. 03:51

   Szép.