Az est a kertben vágyakat növesztett,
és lágy sötétje hűs lombok között
átszakította távolságok láncát-
és akkor Ő szobámba költözött.

Se hang,se fény-halk suttogások árnyalt
színéből tompán, halkan érkezett,
kezét gondterhelt homlokomra tette,
tiszta volt, s ezzel mégsem kérkedett.

Nem volt nehéz felismerni tüzében
a csillogást, mely gátakat szakít,
s az idő színes bársonyán nevetve
magához láncol némán valakit.

Jó volt, hogy van, hogy lesz s marad sokáig,
egy álom volt, amelyből rügy fakad –
megállt a hold az alvó nyári kerben,
elbóbiskolt s aztán tovább haladt.

Egy vágyunk volt, hogy átlépjünk a fényen
s döntsünk le minden torz ítéletet –
élt az idő és génjeink zenéje
a lombok között halkan nevetett.