Kedvelem a postásunkat, aki gyakran megszólít az utcán, valahányszor találkozunk. Tudja, hogy szívesen veszem az általa hozott küldeményeket, ezért, mindig igyekszik azon melegében a kezembe nyomni a frissen érkezett újságot, borítékot, csomagot. Mikor mit…
Legutóbb Simó Márton Mi, székely és román barátaink című, 2018-ban megjelent magyar nyelvű interjúkötetét csúsztatta a táskámba. Ezúton köszönöm meg a feladónak is küldeményét, s minden magyarázat helyett ide másolom a könyv előszavának néhány fontos részletét, mely tükröt tart az Egésznek.

*

A 2018-as esztendő mind a magyar, mind a román nép részére egy jelentős és máig igen nagy hatással bíró esemény centenáriumát hordozza. Számunkra az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésének, a románok számára pedig Nagy-Románia létrejöttének a százéves évfordulója ez az év.
Igaz ugyan, hogy 1918. december l-jén, Gyulafehérváron nem történt más, „mindössze” annyi, hogy az erdélyi románok sokezres csoportja – részben a történelmi Erdély, a Bánság, Máramaros, Szatmár és a Partium vidékéről érkezve – kinyilvánította ama szándékát, hogy a Román Királysággal szeretne egyesülni. Ezt egy közös nyilatkozatban meg is fogalmazták, és december 2-án megbíztak egy alaposan felkészült, jogászokból, lelkészekből, illetve más értelmiségiekből álló tizenöt főnyi csoportot, a Consiliul Dirigentet, hogy vezényelje le az egyesítés aktusát.
Kevesen beszélnek ma arról, hogy 1918. november 1. és november 25. között létezett már egy kérészéletű Bánsági Köztársaság négy – Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó-Szörény – vármegyékre kiterjedően, amely nemzetközi nyomásra, a fegyverek árnyékában szűnt meg. Aztán azt sem emlegetik sűrűn a román források, hogy majdhogynem ezzel párhuzamosan a székelyek is szervezkedtek, meg kívánták szervezni a Székely Köztársaságot (1918. november 9.), majd kinyilvánították, hogy a magyar állam kebelében kívánnak maradni a továbbiakban (1919. december 17). Kolozsváron is tartottak egy nagygyűlést, amelyen szintúgy elhangzott és megfogalmazódott ugyanez a szándék (1919. december 22). Ugyanekkor azonban – a nemzetközi egyezményeket megszegve — a román királyi hadsereg átlépte a kijelölt demarkációs vonalat, amelyet a Maros folyó képezett és megszállta, majd katonai közigazgatás alá vonta az erdélyi területeket, majd részt vett Magyarország megszállásában is, amelyre felhatalmazást úgymond a kommunista veszély elhárítása céljából kért (1919. augusztus 9.).
A nagy-román egyesülés nem köthető egyetlen naphoz. Az elmúlt években számos ide vonatkozó kiadvány, tanulmányok, dokumentumok egész sora jelent meg magyar, illetve román nyelven. Mindkét oldalon komoly kutatások zajlanak, tanúi lehetünk itt is, ott is a kritikus és józan szemléletnek, az önvizsgálatnak, bár messze állunk attól, hogy egyazon optikán keresztül lásson és értelmezzen mind a két fél, és a külföldiek véleménye is olyan legyen, hogy azt változatlanul idézni, bármikor használni lehessen bármely nyelvben, bármely tankönyvben világszerte.
Immár évek óta felerősödött a sajtó érdeklődése is a téma iránt. Vannak felkészült és józan szerzők és szerkesztők, ugyanakkor sok kontár médiamunkás is dolgozik, illetve sok helyen politikai célokra, uszításra használják, a mai jelenségeket múltbéli eseményekre vetítik olykor vissza, párhuzamot vonnak, szándékosan hamisan érvelnek, ha autonómiaigényekről, területi átszervezésről, kisebbségi jogvédelemről, netán hiányzó intézményeinkről beszélünk, hogy tovább gyűrűzzön a témák kezelése körüli felháborodás. Ilyenkor talán egészségesebb lenne a közöny, bár mindig van olyan célközönség, amelynek lelkében megfogan a métely.
Az ünneplés napja eljön, majd elmúlik. Mi pedig itt maradunk, ezen a közös földön, ahol eddig is élnünk adatott.
Én személy szerint arra gondoltam, hogy olyan jelenségeket vizsgálok, olyan román emberekkel állok szóba, akik önmagukat is segítve, minden élethelyzetben igyekeznek mellénk állni, hiszen együtt könnyebb, a harmónia is üdvösebb, mint az állandó marakodás.
Már az év elején tervbe vettem, hogy Nagy-Románia létrejöttének centenáriumi évében úgy fogok megemlékezni erről a számunkra fájó aktusról, hogy azokról az emberekről, azokról a munkákról írok majd, amelyek segítik a méltó együttélést, és segítenek nekünk, magyaroknak, székelyeknek a kitartásban, a megmaradásban, az itthon maradásban,
illetve a közös jövendő építésében. Gondoltam, hogy recenziókat írok fontos és megfelelő hangvételű könyvekről. Aztán interjúkat is terveztem, nyilván, és a munkát elkezdtem…
A publikációsorozat Lucián Boia új kötetének bemutatásával indult. Aztán az elmúlt kilenc hónap során – 2018. február-október – elkészültek a beszélgetések is. Voltak személyes találkozások, telefonon értekezhettünk olykor, de több alkalommal elektronikus levelezés útján alakult ki a végső forma. Elküldtem a kérdéseket, a megszólítottak pedig írásban válaszoltak. Megállapodtam a Csíkszeredái Hargita Népe című napilap szerkesztőségével, hogy heti rendszerességgel küldök egy-egy beszélgetést. (…)

Amikor közeledik a centenárium napja, amelyet a román nép ünnepelni szeretne, megkeresem a módját, hogy mi – az Élő Székelyföld Egyesület és Munkacsoport – kétnyelvű kötettel emlékezzünk és emlékeztessünk.
Nehezen ugyan, de sikerült némi támogatást szereznem, s így megvalósulni látszott az elképzelés. Hadd legyünk együtt ily formában is a velünk, az érdekünkben és értünk szólókkal. Ily módon, amikor azt mondjuk, hogy – a mi számításaink szerint -, kilencvenhat éve élünk Romániában, ebben a pillanatban egy eredeti, a megjelenteknél jóval több információt tartalmazó kétnyelvű könyvvel lepjük meg egymást és az olvasót. A magyar és a román anyanyelvűeket egyaránt. Az a további elképzelés, hogy a barátságos hangulatot, az igazi transzszilvanista szellemet erősítendő, a kiadványt nemcsak december elseje körül, hanem a későbbiekben is bemutatjuk, akár több helyszínen is, s amikor tehetjük, ezekre a könyvbemutatókra elhívjuk néhány interjúalanyunkat is, akinek éppen alkalmas az időpont. Remélve azt, hogy a több alkalom, a több településen szervezendő találkozók alkalmával méltó környezetbe, illő hangulatba tudjuk majd illeszteni ezeket az együttléteket. Mindezeken túl azonban dokumentumjellege is van ennek a munkának, hiszen felmutatja és megőrzi a jövő számára a mai valóság egy szeletét, hogy lám: ilyenek vagyunk, voltunk száz év múltán itt, Transzilvániában…
A jelen kötetet a különböző recenziók, vallomások és interjúk keletkezési sorrendje szerint állítottam össze.
Akikről írok, akik írásaikkal, vallomásaikkal jelen vannak, a következők: Lucian Boia, Roxana Tudor, Popa Ioan Eneida, Sabin Gherman, Vladimir Păduraru, Tudor Duică, Ştefan Ciocan (†), Mircea Dăian, Septimiu Borbil, Cristian Sandache, Emil Aluaş, Gelu Păteanu (†), Mana Bucur, Mirela Cara, Andrea Ghiţă, Mihai Seman, Lavinia Bălulescu, Mihai Androne, Marius Cosmeanu és Smaranda Enache.

Székelyudvarhely, 2018. október 14.