Költők az árnyékos oldalról: Papp Andor
1.
Életéről:
Sz. 1870,??–mh. ??, Arad. A Wikipédia tudomása szerint „a 20. század elején került Aradra. Az 1911-ben indult Délvidék című hetilap, az annak folytatásaként megjelenő Aradi Színpad (később Erdélyi Magyar Színpad) című művészeti lap, majd az ugyancsak Aradon kiadott Kis Újság (1932–41) szerkesztője és tulajdonosa. Könyvei (regény, novellák, versek) 1896-tól jelennek meg; a válogatásunk alapjául szolgáló Befelé könnyezem c. verskötet 1927-ben jelent meg Aradon.
2.
Verseiből:
A SZÍVEMHEZ
Gyógyulj szivem, maradj épen,
Lásd, az élet nem egészen
Gyöngyökből van kirakva,
Lehet azon jól is járni,
Nem kell ködképekre várni,
Te másra vagy hívatva.
Edződjél meg, mert a világ,
Bizony ügyet sem vet reád,
Bármennyi a bánatod,
Bűvös szempár, mosolygós arc,
Bensődben ezért dúl a harc,
Őket futni hagyhatod.
Oly sok ember megy, mendegél,
Néha tekintetet cserél,
Nincsen tovább, vége van,
Percnyi az érzésük, vágyuk,
Kacagás a sóhajtásuk,
Nem epednek kábultan.
A gyenge hamar elesik,
Nyomát babérral nem jelzik,
Szánalom kél felette,
Ez a sors aligha sarkal,
Lendít erős akarattal,
Térj ki tehát előle.
Legyél egész, vihart álló,
A világgal szembeszálló,
Meglásd, milyen jó lesz majd.
Csalódásod elfelejted,
Az uj álmot nem keresed
S kihevertél minden bajt.
Arad, 1926. július 24.
TALÁN CSAK EGY FANTOM
KiürüIt a csárda,
Nem hallatszik benne,
Vidám mulatóknak
Hangos kurjantása.
A falai árvák,
Olyan lesz maholnap,
Hogy légyzümmögés sem
Veri fel magányát.
Giz-gazos az útja,
Ki is járna arra,
Lehet, hogy mérgezett,
Háza-tája kútja.
Lehet, hogy átkozott!
Valaki e helyen,
Elfeledve árván,
Még el kárhozott.
A mese felkapja,
A szél tovaviszi,
Szárnyat ad, repíti,
Hogy aztán elhagyja.
Szegény kicsi csárda!
Talán nem is ott vagy,
Hol hetyke legények
Mulatnak javába’.
Talán csak egy fantom…
Közben szívem fáradt,
Rendetlen verését
Figyelem, hallgatom.
Mind csendesebb, némább
S elfog a gondolat,
Mily jól jelképezed
Az elhagyott csárdát.
A SZÍNHÁZBAN
Zsölye mélyén, merengve ülök,
A lágy zene körülölel,
Melódiák bűnszerző vágyként,
Kacérkodnak a lelkemmel,
A színpadon, festői szépség,
Tetőzi be érzésimet,
A hangulat forrponton izzik,
Szédíti a kedélyeket.
A kulisszáknak világában,
Kába lázak visszhangja kél,
Vágyaknak álma, forrósága,
Rivaldafényben újra él,
Kifinomodva ömlik tova,
A csodálatos bódulás,
A szívünkkel vibrálva játszik,
Folyton újuló látomás.
Valahol, kis szemszögecskében,
Könny csillan meg, siklik tova,
Ugy lehet, tegnap bús emléke,
Vagy mának fojtó mámora,
Majd tapsra-taps, víg, hangos kacaj,
A függöny már megy lefele,
Oldalba lökdös a valóság,
Az egész csak mese… mese …
Arad, 1927. január 21.
MESE
Ősz urfi és tavasz leány,
Összejöttek valahogy,
Az ősz, úgy látszik, hogy soha,
Tavaszt még nem láthatott;
Bódult lélekkel szerette,
Folyton leste lépteit,
Önkéntelen ébredt reá,
Nincs vágy, mit nem teljesít.
Tavasz-leány nem értette,
Mit jelent e kábulat,
Ugy képzelte el magában,
Hogy mindezen jót mulat.
Nagyokat kacagott rajta,
Komikus is lehetett,
Ősz-urfi ifjúi hévvel,
A lányért mint epedett,
Epedett a tavasz után,
Esengte az illatát,
Óvta, elfogta felőle,
Zord szélnek fuvallatát;
Becézte, szívének, vágya,
Nem volt többé semmi más,
Azt akarta, tavasz álma,
Ne maradjon látomás.
Derű ragyogjon felette,
Meríthetlen boldogság,
Szép is, jó is, színpompás is,
Legyen neki a világ.
Ugy suhanjon át e földön,
Rózsaszínű ködökön
És ne jusson közelébe,
Csak az igaz, nagy öröm.
Az ősz urfi elgondolta…
De mást a tavasz-leány,
Ekként peregtek a percek,
Az életnek óráján;
A tavasz hamar fáradt lett,
Csalódott az ősz legény,
Így omlott romokba széjjel,
Egy bájjal telt kis regény.
Arad, 1927. február 23.
CSILINGELVE MEGYEN A SZÁN
CsilingeIve megyen a szán,
Hófúvásos tájon,
Mosolyogva, derült arccal,
Víg kacajjal, hangos zajjal,
Ül benn, kiért vágyom.
Zordan nézek, úgy figyelem,
Merre viszi útja,
Vajjon nem épp engem kacag,
Amint állok ott hallgatag,
Szótlan egymagamba.
Vidd el te szán, messze innen,
Vidd el, hogy ne lássam,
Ugyís addig nem nyughatom,
Se éjjelem, se nappalom,
Nincsen maradásom.
Szegény legény szemét vesse,
Le a föld porára,
Ne szaladjon olyan után,
Aki neki csak fittyet hány,
Ugy kacag reája…
Én istenem, hogyha adtál,
Vagyont, rangot, módot,
A szívet hagyhattad volna,
Ne érezne, ne sajogna,
Ha meg is csalódott.
Jöhetnél te akkor erre,
Kacaghatnál engem,
Lennék ilyen-olyan legény,
Földhöz ragadt, koldus szegény,
Mi se fájna bennem.
SORSOM
A színpadhoz köt ezer álmom,
Ott keresem a boldogságom,
A miértjét nem tudom adni
És mégsem bírok elszakadni.
Egy függöny, szín, nő vagy hangulat,
Valamelyik jól belém akadt,
Kiút érzem, nincsen belőle,
De nem is menekülök tőle.
Ha mégis lenne, — kész botorság —
Összeomlana ez a világ.
Vágy, lángolás, hamuvá válna,
A lelkem szakadna utána.
Festett világ, boldogságunk egy,
Bohó szívem, az teveled megy.
Sorsom ? Hát ki kíváncsi rája ?
Marad magam kálváriája.
Arad, 1925 június 11.
Lásd még a Költők az árnyékos oldalról portál címszavát!
Pusztai Péter rajza