Letisztult íz, akár óbor
zamatja. Üvege metszve
csillant varázst. Mintha kóbor
poéta sírna, jelezve:

mit létem érlelt, a lélek
szivárványos súlya alatt,
csak emlékeimből élek.
Mára söprűje maradt

a mustnak. Fojtás híján, van
hogy ecetté válik, midőn
levegőt kap a halottban
a rothadás. Émelyítőn

nyálkás lesz a bor. Kezedből
kihull a pohár. Varázsa
kristálynak oda. Ezektől
huny ki a szőlő parázsa,

lőre marad. Nincs hatalmam,
hogy érleljem tűz hevében,
üvegbe fojtva, savakban
gyöngyözőn, hogy téged érjen

elsőként az íz. Az érdek
színpadán lehull a lepel:
minden cseppje édes méreg
boromnak. Tőled vettem el

józanságod. Ráadásul
– ily ítélet esett reám –
fogadd el tőlem vallomásul:
Verset írtam e planétán…

2020. október 19.