Ágoston Hugó: Ötven éve – A Hét

Kedves hallgatóim, nem is olyan régen jegyzetelő munkatársa voltam ennek a rovatnak a román közszolgálati rádióban. Alkalmi visszatértem oka szerencsére nem az, hogy megint végleg el kell búcsúzni valamelyik kollégától, baráttól, hanem egy – véleményem szerint – országos jelentőségű esemény: ötven évvel ezelőtt jelent meg Bukarestben A Hét című közéleti-kulturális lap első száma.

Van-e számunkra valami égi jel abban, hogy október huszonharmadika idén is pénteki napra esik, ugyanúgy, mint kereken fél évszázaddal ezelőtt? A Hetet csütörtökönként állítottuk össze, akkor volt a lapzárta, éjszaka nyomták a Scanteia Ház alagsorában irgalmatlanul nagy, súlyos, úgy emlékszem, szovjet gyártmányú rotációs gépeken, és pénteki napon jelent meg minden héten. Holnap, pénteken 23-án betelik az ötven év.

Mit akart A Hét? Huszár Sándor főszerkesztő beköszöntőjében, vezércikkében (FELADATAINKRÓL) a következőképpen fogalmazta meg:
„Új, központi sajtószervvel gazdagodott a romániai művelődés és közélet, olyan új hetilappal, melynek érdeklődési köre az anyagi és szellemi élet valamennyi területére kiterjed, amely a romániai magyar sajtó történetében először vállalkozik arra a sokrétű feladatra, hogy a bel- és külpolitika, irodalom, zene, képzőművészet, film- és színművészet, filozófia, humán- és reáltudományok hazai és világproblémáinak publicisztikus és esszéisztikus tükrözésével egységes valóság- és világképet alakítson ki az olvasóban, a marxizmus-leninizmus elvi álláspontjáról összefüggéseiben láttassa a társadalmi lét, az alap és felépítmény kérdéseit. Olyan lap kerül ma az olvasó kezébe, amely a nemzetiségi sajtó legjobb hagyományait folytatva, a közös törekvések jegyében és a testvériség szellemében látja és láttatja az ország egész lakosságának életét, a nemzetiségek részvételét az építőmunkában, a romániai magyar dolgozók társadalmi és szellemi megnyilatkozásait.”

Az indulás és a fogadtatás euforikus volt. De nem volt boldog utána, végül a bukaresti A Hét harminchárom éve – mert ennyit élt, 2003-ig. Minden szám előállítását a felső irányítással való elkeseredett harc kísérte. A „baj” az volt vele, hogy többet nyújtott, mint amit elvártak tőle a kezdetben (1968 után) nemzetközi politikai okokból lazuló, de rövidesen (1971 után) egyre kíméletlenebb politikai diktatúra letéteményesei.

Kevesen tudják ma már tanúként pontosan felidézni azt a kort, a hetvenes évek elejét – ami pedig elengedhetetlen A Hét igazi értékeléséhez. De nem csodálkozom, hogy tíz évvel ezelőtt egy riporter a Horváth Andorhoz intézett interjúkérdését ezzel indította: „Minek köszönhette, hogy részint amolyan Nyugatnak tekintették, részint olyannak, amelyből a sorok közül a legtöbbet lehetett kiolvasni?” Érdemes idézni a volt főszerkesztő-helyettes válaszát, benne van mindaz, ami akkor meghatározó volt.

„A lap profilját kialakító „alapító atyák” abból a megfontolásból indultak ki, hogy a romániai magyar sajtó jobban áll irodalmi lapok tekintetében, hiányzik azonban a palettáról a tudományos életre, a nemzetközi eseményekre való figyelés fóruma. Mai szóval „közéleti hetilapnak” képzelték el, persze azzal a megszorítással: az adott ideológiai és cenzoriális feltételek között. Az első években a lapnak jót tett az, hogy Bukarestben szerkesztik. Nem mintha ott kevésbé érvényesült volna az arra kijelölt intézmények ellenőrzése és irányítása, de egészében véve kevesebb volt a kicsinyes gáncsoskodás és hivatalnoki gyávaság. Mindez azonban a nyolcvanas évek elején gyökeresen megváltozott.
Igen, a lap vezetői döntően hozzájárultak ahhoz, hogy a lap szellemiségében érvényesüljön a nyitottság, a kritikai gondolkodás, sőt, bizonyos fokú nonkonformizmus. Az első vezető gárda tagjai már mind túl voltak a kommunizmus keltette reményeken vagy álmokon, s a rendszer egyre erősödő diktatórikus vonásai az évek során mindinkább a kétkedés, a kritika, az elutasítás irányába terelték gondolkodásukat. Mindenki átélte a maga fejlődés-regényét a rémületes visszafejlődés-regény közegében. Ezen a folyamaton velünk együtt más szerkesztőségek is átmentek, de abban azért érezhető különbségek voltak, hogy egyik vagy másik folyóirat mennyire vállalta is ezt szerkesztéspolitikájában.”

Ennél sokkal többet kellene mondanom – toluló emlékek súlya alatt – akár csupán a kezdeteiről is a lapnak (és az is kevés lenne), most nem tudok egyébre gondolni, mint a volt harcostársakra, elsősorban Huszár Sándor főszerkesztőre, akinek tönkretették az életét, mert nem olyan lapot csinált, amilyet elvártak tőle (1983-ban, „szellemes” cinizmussal, szintén október 23-án váltották le, Horváth Andorral együtt, egy aljas kommunista koncepciós eljárás során); és hát nyilvánvalóan magamra is, aki akkor kezdtem a szerkesztői-közírói pályámat, és aki az alapító szerkesztők közül egyedüli aktív újságíróként érem meg ezt a felemelő és mégis szomorú évfordulót.

Apropó, ha megtudnak valamit bármilyen hivatalos megemlékezésről ezen az évfordulón, szóljanak, megköszönöm.


Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2020. október 22.

2020. október 22.

Szóljon hozzá!