Az idő lába elé ülve merengek.
Ezredszerre hallom e furcsa éneket:
Bemaszatolódtam az anyag bűzével,
nem törődve más bánatával, vétkével…

Emlékeim muskátlik barna balkonon:
lemenő napba sírnak múló alkonyon.
Napokat adnék életemből, éveket,
hogy újra láthassam a fura fényeket…

Gyáva csillagok kelnek, tovább ragyognak.
Bár maradtam volna ijesztőnek, rútnak…
Ezért kínlódni végig hosszú éveket?

Engedlek, szabad vagy. Indulj hát békével,
vedd magad körül a bűnbánat ékével,
hogy meghallgathasd s megértsd e furcsa éneket.

2020. október 22.