VIRTUSBÓL LETT ÍRÓ

— Virtusból lettem író, virtusból voltam éveken át falusi molnár, mert székely vagyok, s a székely ember életében mindennél fontosabb a virtus. Egyik kibédi cimborámmal fogadtam le jókora pénzbe, hogy írónak is vagyok olyan legény, mint molnárnak, s megírtam életem első novelláját, aminek ez volt a címe: A Jézusfaragó ember.
Elküldtem a Keleti Újsághoz, és három hét múlva már magam is a
szerkesztőség tagja voltam. Ott azután alaposan megtréfáltak a nagy virtuskodásom miatt. Szigorú tél volt azidőtájt, s mi kabátban dideregtünk a redakcióban. A hatalmas kályha hidegen fagyoskodott a sarokban. Egyszer csak hallom, hogy a kollégák vitatkoznak: »Olyan ember nem született, aki ebbe a rongy kályhába tüzet tud gyújtani. Egy ember volt, aki elbírt vele, a szolga. De az meg visszament a falujába.«
Csak hallgatom a vitát, s ágaskodni kezd bennem a vér. Olyan pedig nincsen, hogy én ne tudjak valamit megtenni, amit más emberfia megcselekedett!
Nekigyűrkőztem, kimentem az udvar végén lévő fáskamarába, jól megpakolva visszatértem, s tíz perc múlva lobogott már a tűz. Gőgösen körülnéztem, és egész télen át fűtöttem. Csak kitavaszodván tudtam meg, hogy álnokul összebeszéltek ellenem a kollégák, virtuskodó természetemet fordították hasznukra.

Nyirő József

Színházi Élet, 1937/43

SZÍNHÁZI ÉLET VLADIVOSZTOKBAN

Ezerkilencszáztizenkilencben történt. Afféle alkalmi munkás voltam Vladivosztokban. Az orosz színház theatre párét hirdetett: Lengyel Menyhért »Tájfun« című darabja került színre. Mindenáron ott akartam lenni a premieren. Rettentő szorgalommal összeszedtem két és fél dollárt, ezen civilruhát vásároltam magamnak a vladivosztoki Teleki-téren, a Parachorkán.
Ruhám már volt, színházi jegyre azonban nem tellett, de az előadáson mindenképpen ott akartam lenni. Gondoltam, ha másképp nem megy, beszököm.
A premier estéjén az előcsarnokon át megindultam a földszinti nézőtér felé. Előttem egy orosz fiatalember ment. Amikor a jegyszedőhöz ért, bemondta a »Novoje Wremja« című lap nevét. Beengedték. Ebben a pillanatban elhatároztam, hogy megjátszom az egyetlen sanszot. Amikor a jegyszedő kinyújtotta a kezét, hogy elkérje a jegyemet, büszkén ennyit mondtam:
— Színházi Élet!
— Pazsal szta! — válaszolta legnagyobb meglepetésemre az ajtónálló, és a nézőtér felé mutatott.
Ettől kezdve minden este színházban voltam, és kialakult bennem a hit, hogy a Színházi Élet időközben világlap lett, amelynek híre háborús világrészeken át is elhatolt idáig.
Csak hónapok múlva tudtam meg, hogy a színházi jegyszedő szintén hadifogoly volt.

Kálmán Jenő

Színházi Élet, 1937/42