A huszadik század végén a két menő szó (s amit a két szó jelent): közlekedik és kommunikál. Az egyik magyar kifejezés, a másik nem, mindamellett van magyar megfelelője, csak úgy látszik, kommunikálni jelentésgazdagabb (szó és tett), mint közölni valamit valakivel, valahol, valamikor, valamiért. Vagy csak miért?
A közlekedés sajátosan magyarított valami, nálunk legalábbis, úgyhogy félre a kétes hangú globális műszóval! Cirkulálni különben is csak a vér cirkulál ereinkben, esetleg a pletyka a kisvárosban, no és cirkulál a cirkulás nálunk a Székelyföldön, főleg, ha egy kis egészséges széltörés lábhoz fekteti az erdőt, vagy a kápolnásfalusiak csak úgy, tiszta véletlenül nekiindulnak láncfűrészeikkel a Hargita rengetegének.
Közlekedjünk! – reccsen be a félig lehúzott ablakon a rendőr, és mi közlekedünk. Kinn történhetett valami, mert egyetlen sávra terelték a kétirányú forgalmat, s a lezárt sávon tán helyszínelnek. Ne részletezzük, amit úgyis csak a holnapi újságból tudunk meg, de akkor szinte oktalan aprólékossággal: hogy ezen és ezen az úton (szám- és betűkód), Marosvásárhely vagy Székelyudvarhely határában ez vagy az a rendszámú ilyen vagy olyan (esetleg amolyan) márkájú haszonjármű totálkáros lett, ugyanis belefutott, belehajtott, belerohant a másik sávon szabályosan szabálytalankodó úthengerbe. Vagy ha a hajnali órákban történik mindez, akkor a saját sávján kivilágítatlanul veszteglő nyergesvontatóba. Vagy csak az árok vonzotta minden mágnesnél erősebben a – köztudott, csupa vasból, némi műanyagból és állítólag törhetetlen üvegből összeállított – gépkocsit. Ha Pókay, aki e mai jegyzet hőse, csak ilyen történeteket tud, akkor ebből elég is, ne rontsuk el senki délutánját, meg aztán az sem lenne jó, ha Pókay nevű hősünk elszomorodna, éppen ő, akinek kocsija bekerült a világtörténelembe! Talán az ókori, esetleg a középkori egyetemesség történetébe? Ugyan… Ez azért enyhén szólva képtelenség, mert ha volt is gépkocsi, amikor Hannibál átkelt az Alpokon és Róma felé hajtott, az Elefánt márkájú együtemű zabhengerest ismerték csak a rómaiak meg a karthágóiak. Vagy képzeljük el Frigyest, a Rőtszakállút, amint lazán elereszkedve Mercedeszének hátsó ülésén a harmadjában nem is tudom, hányadik kereszteshadjárat stratégiáját forgatja fejében, és valahol Akkon vagy már Jeruzsálem közelében teljes szélességében gumidefektet kap. Lukrécia Borgiát, ő éppen valami finomat nassolna (és itt következik a reklám, ez itt a reklám helye, itt jön a világ legeslegfinomabb csokoládéja, marcipánja, a csoda tudja, micsoda édesség, amit éppen el akarnak adni). Odaszól a bájosan virgonc Borgia lány a formaruhát és a mindenkori sofőrök sildes bőrsapkáját szívén viselő férfiembernek: Jean, valami finomat szeretnék, de nehogy azt adja, amibe tegnap este én tettem jó bőven nadragulyát!
Minden marhaságon innen és túl Pókay kocsija tényleg bekerült a világtörténelembe. A búvárkodást folytatva már egészen otthonos időkben, a huszadik században mozgunk, szerencsére már rég föltalálták a négyüteműt, ez tehát nem kérdés. Akkor viszont a kérdés: hogyan sodródhatott bele egyáltalán a világtörténelembe a Pókay kocsija, ami, ha nem is köztudott, de mi, akik hősünk közvetlen szomszédságában élünk, épp eléggé tudjuk, hogy az a kocsi kicsi is, kehes is, suta is, egyesek szerint soha nem is volt kocsi, még viccből se, nemhogy komolyan. Márpedig a szó szoros értelmében ott van a kocsi az e századi Világtörténelem nevű téren, néhány más, menet közben híressé vagy hírhedtté vált közlekedési eszköz szomszédságában. Pókay kocsija mellett legfönnebb egy páncélvonat, néhány kivénhedt Antant- meg Központi Hatalmak- hangulatú páncélautó, egy valamikori hajómonstrum, egy cirkáló látható. Ne értelmezzük most a látványt, ezek a járgányok különben sem a látvány okán kerültek a világtörténelembe, inkább mert így vagy úgy, de szerepük volt a világ legújabbkori történetének alakulásában.
– Ezen én háborodtam fel a leginkább – fordult hátra Pókay a vezetőülésen – amikor meghallottam, azt hittem, hogy a történelem, tán nem is először, rossz lóra, akarom mondani, rossz autóra tett. Mindenképpen a legrosszabbra. Ha teszem azt egy autó, egy tányérmosogató gép vagy csak egy harcsafűrész szerepet kap a világtörténelemben (amit azért is nehéz elképzelni, mert ez a történelem, akárcsak a nemzeti történelmek, a személyiségek viselt dolgaiból építkezik) – de ha valami véletlen csoda folytán mégis bekerül egy eszköz, egy tárgy a világtörténelembe, az legalább márkás holmi legyen. A legjobb. A gépkocsiknál maradva: Rolls-Royce, a már emlegetett Merci, Audi, Ford, csupa olyan, amire az ember csettint: ez igen!
Az izgalmak meddig fokozhatók, ugyan meddig? Csak míg Pókay ütött-csapott-kopott kiskocsijában ül az ember, és fogódzkodik keményen, nehogy kizuhanjon egy erősebb kanyarban az aszfaltra. Vagy ameddig maga Pókay fukarkodik az információkkal, illetve míg úgy közlekedik, hogy nem kommunikál. Addig, míg el nem árulja, hogy került pontosan az ő kocsija a világtörténelembe, fenemód izgatott vagyok.
– Hát ennyire kurta a memóriád, barátom? Már elfelejtetted, hogy mi törte át, s ennek immár több, mint tíz éve, a Berlini Falat, hogy utána át kellett rajzolni Európa, a világ politikai térképét? Ez a kis papundeklitrabant, úgy bizony.

(Szabad szombat-antológia * RMSZ, Szabad szombat, 2000/29. sz.)