Oláh István: Magna Mater
Ebben a családban a nők a túlélők.
Persze az orosz fogság, a Don-kanyar.
majd a csont-bőr lézengés az új világban,
ami azóta megöregedett, kifordult
sarkaiból, vége.
Aztán megjöttek az ideológia gyászhuszárai,
s az elhordott hegyekkel,
a repülőtérré változtatott falvakkal,
a pusztán csak félszből épen hagyott,
egyébként is üres kenyérboltokkal együtt
mindent lapátra tettek.
De nem ezt akarom mondani.
Tudtad-e, hogy ilyenkor, hál istennek,
mind okosak vagyunk, csillagos
tízest adna a tudományos kapitalizmus,
a dialektikus és történelmi idealizmus
professzora. Még hamarabb a Sztoa,
az pedig nem mond többet, sem kevesebbet:
az ember társadalmi körülményeitől függetlenül is
élhet erényes életet. Hogyisne, hát nem?
Hű, de erényesek voltunk, és hogy éltünk,
az nem kifejezés.
Legfönnebb befejezése valaminek. Egy végtelenített
szónak. A végső kimondás, amire egyvalami jöhet csak,
de hogy mi, ki tudja?
Oké, de mi ez a matriarchátus?
Ha így folytatódik, akkor kétszer, háromszor
annyi férfira lesz szükség, mint egyébként,
de sajnos, ők is meghalnak mind Sztambulban,
terroristáktól felrobbantott szállodában,
Irakban vagy a jeruzsálemi siratófalnál.
Vagy vegyük a legbanálisabbat: ágyban, párnák között,
sőt mint egy gyertyaszál,
mely elhagyott, üres szobában áll.
A szobát pedig minden reggel
kiporszívózza a Magna Mater.
Egyik kezében a fény, ha éled,
másikban sanyargatja a sötétséget.
Forrás: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2005. 12. 03-04.
Pusztai Péter rajza