2. A Budapest–Moszkva–Bukarest háromszög

Hogyan viselkedett Kádár és kormánya a hatalom megragadásának első heteiben? Tudatában lévén annak, hogy ezt a hatalmat a szovjet szuronyoknak köszönheti, és látván, hogy a magyar nép a termelés szinte minden ágazatában sztrájkokkal próbál meg ragaszkodni a forradalom eszméihez, Kádár és társai az óvatosság és az időnyerés politikáját választották. A párt és a kormány új vezetője nemcsak nem száll nyíltan szembe a népi követelésekkel, hanem szerénynek és megértőnek mutatja magát. Se szeri, se száma ilyen jellegű nyilatkozatainak. Kijelenti, hogy kormányát csupán „provizorikusnak” tekinti, az utóbbi hetek eseményeit „nagy népi megmozdulásnak” nevezi, deklarálja, hogy „nem lehet őket ellenforradalomnak tekinteni”, Nagy Imre kormányának mindössze a „gyengeséget” veti a szemére, Nagy Imréről, mint a kormány „egyetlen kommunistájáról” szól, és hozzáteszi: „Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy Imre maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni”. A Budapesti Központi Munkástanács küldöttségét fogadva, november 14-én így nyilatkozik: „Többpártrendszert akarunk, és szabad, becsületes választásokat. Tudjuk, hogy ez nem lesz könnyű dolog, mert a munkáshatalmat nemcsak golyókkal, de szavazócédulákkal is meg lehet semmisíteni. Számításba vesszük, hogy a választásokon teljes vereséget szenvedünk, de ha felvesszük a választási harcot, a Kommunista Pártnak meglehet a megfelelő ereje ahhoz, hogy megszerezze a dolgozó tömegek bizalmát.” Mikor a munkásküldöttek azt követelik, hogy Nagy Imre foglalja el újra a miniszterelnöki tisztet, Kádár erre azt válaszolja, hogy Nagy jelenleg egy idegen állam követségén tartózkodik, ahol politikailag menedékjogot kért, és ilyen körülmények között nincs alkalom arra, hogy tárgyaljanak vele, nem lehet tehát miniszterelnök sem. De ha lemond a területenkívüliségről és ismét magyar területre lép, lehetőség nyílik a tárgyalásokra és a megegyezésre vele.
Nagy Imre november 4-e óta a jugoszláv nagykövetség épületében van. Vele van a felesége, a lánya, lányának férje, Jánosi Ferenc, és két gyermekük; Lukács György, a híres marxista filozófus, aki népművelési miniszter volt a Nagy-kormányban; Losonczy Géza, aki államminiszter volt; Szántó Zoltán, régi „moszkovita”, aki Rákosi ellenlábasa volt a pártban; Donáth Ferenc, a párt egyik agrárszakembere; Vas Zoltán, ugyancsak régi „moszkovita”, aki 16 évet töltött Horthy börtöneiben, és a forradalom alatt a közellátás ügyeit intézte; Tánczos Gábor, a Petőfi-kör főtitkára; Rajk Júlia, a kivégzett Rajk László özvegye; Haraszti Sándor, az Újságírószövetség elnöke, a Szabad Nép helyére lépett új pártlap, a Népszabadság főszerkesztője; Szilágyi József, aki a forradalom napjaiban Nagy Imre titkárságát vezette; Újhelyi Szilárd, a Filmhivatal elnöke; Fazekas György újságíró, azoknak a feleségei, akik a férfiak közül nősek voltak, Vásárhelyi Miklósné és Erdős Péterné, akiknek a férjük nem jutott el a követségre – összesen 15 asszony és 16 kiskorú gyermek. Érdemes megjegyezni, hogy a régi kommunista pártból a forradalom napjaiban újjáalakult Magyar Szocialista Munkáspárt vezetőségének hét tagja közül öt a jugoszláv nagykövetségen tartózkodott, a hatodikat, Kopácsi Sándort, aki Budapest rendőrfőnöke volt, egy szovjet járőr akkor tartóztatta le és adta át Andropov szovjet nagykövetnek, amikor éppen a jugoszláv nagykövetség felé igyekezett a feleségével – az egyetlen a hét pártalapító kommunista vezetőből, aki „szabadlábon” maradt, az Kádár János volt.
A jugoszláv nagykövetség viszonylag szűk épületében a több mint negyven ember számára egyre nehezebbé vált az élet. Az élelmezés, a vízellátás, a tisztálkodás, mind nagyobb és nagyobb gondot jelentett. Aggasztóvá tette a helyzetet az is, hogy már a második napon, november 5-én, egy szovjet páncélos belőtt a követség ablakán. Az ablakban Milenko Milovanov tanácsos állt, akinek a sziluettje hasonlított Nagy Imrére. A lövés megölte a jugoszláv diplomatát.
November 18-án Lukács György, Szántó Zoltán és Vas Zoltán, a feleségeikkel elhagyták az épületet. Haza akartak menni, de Kádárék azonnal letartóztatták őket. Ezt a jugoszlávok tudták, ám nem mondták meg Nagy Imrééknek.
Politikailag nehezen elviselhetővé tette a légkört, hogy legfőbb vendéglátójuk, Tito marsall, november 11-én nagyobb beszédet mondott Pulában, az ország egyik kikötővárosában. Ebben külső, szinte mindenen és mindenkin felülálló bíróként ítéletet mondott Keletről és Nyugatról, és véleményt nyilvánított Nagy Imréről is. Olyanokat mondott, hogy Nagy Imre kormánya nem volt elég erélyes az ellenforradalommal szemben, nem szegült szembe a reakcióval, és mikor a szovjet csapatok beavatkoztak, akkor Nagy Imre „megszökött”. Ami pedig Kádárékat illeti, így vélekedett: „A jelenlegi magyarországi fejleményeket abból a távlatból szemlélve, hogy vagy szocializmus vagy ellenforradalom, nekünk védeni kell a mai Kádár-kormányt, támogatást kell neki nyújtanunk… Én ismerem ezeket az embereket, akik az új kormányban helyet foglalnak, és véleményem szerint Magyarország legbecsületesebb törekvéseit képviselik.”
Elképzelhető, hogy ez a vélemény hogyan érintette azokat, akik Tito marsall védelme alatt álltak, akiket maguk a jugoszlávok hívtak meg a követségükre – a szovjet beavatkozókkal és a Kádár-kormánnyal szemben.
Nagy Imréék előtt két elfogadható lehetőség állt. Az egyik az volt, hogy Kádáréktől személyes garanciákat kapnak és hazatérnek az otthonaikba. A másik az, hogy – ha Tito nincs is róluk jó véleménnyel – Jugoszláviába távoznak, ott kapnak menedéket, hiszen ott legalább az életük nincs veszélyben.
Mivel Nagy Imréék jelenléte a követségük épületében a jugoszlávok számára sem jelenthetett megfelelő állapotot, szinte az első naptól kezdve tárgyalások indultak meg a belgrádi kormány és a Kádár-kormány között, egy megfelelő, kompromisszumos megoldás érdekében. A jugoszlávok hajlandóknak mutatkoztak Nagyékat politikai menekültekként a saját országukba befogadni, erre kezdetben mintha Kádár is hajlott vol30na, de időközben ukázt kapott Moszkvából, miszerint erről szó sem lehet. Felvetődött – ugyancsak a háttérből érkező szovjet javaslatra –, hogy Nagyék Romániába menjenek, és addig maradjanak ott, ameddig a magyar helyzet nem konszolidálódik –, azután békében hazatérhetnek. A jugoszlávok készen álltak erre is, feltéve, hogy Nagyék hozzájárulnak. Nagyék, tudván, hogy ez esetben a román kommunisták kezei között valójában a szovjetek kénye-kedvére szolgáltatják ki magukat, ezt a leghatározottabban visszautasították. Maradt megoldásként, hogy Kádárék jóváhagyásával Nagy Imre és a vele lévők bántódás nélkül hazamehetnek a lakásaikba.
Hosszas alkudozás után Kádár beleegyezett ebbe. Meg kell jegyezni, hogy a megbeszélések idején már Budapesten tartózkodott a magyarországi hadműveletek irányítója, Konyev marsall és Szerov KGB-főnök mellett egy magasrangú moszkvai politikusgárda is: Malenkov, a szovjet párt Elnökségének tagja, valamint két KV-titkár, Szuszlov és Arisztov, továbbá Malinyin vezérezredes, a vezérkari főnök első helyettese. Ez is mutatja, mekkora jelentőséget tulajdonítottak Moszkvában ennek az ügynek.
November 21-én Kádár János írásban kötelezte magát a jugoszláv kormány irányában, hogy kormánya „Nagy Imrével és csoportja tagjaival szemben múltbeli cselekedeteikért nem kíván megtorlást alkalmazni. Tudomásul vesszük – írta –, hogy ily módon a csoport számára nyújtott menedék megszűnik, ők maguk a jugoszláv nagykövetséget elhagyják és szabadon távoznak saját lakásukra.” Ezt a garanciát Münnich Ferenc, a kormány második embere, a fegyveres erők minisztere külön levélben megerősítette.
Másnap a Budapesten tartózkodó Vidics jugoszláv külügyminiszter-helyettes ismertette ezt a megállapodást Nagy Imréékkel. Hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy az oroszok teljes mértékben egyetértenek a megállapodással, különben az nem jöhetett volna létre.”
Nagy Imréék november 22-én este fél hétkor kiléptek a nagykövetség épületéből. Azután csatlakozott hozzájuk a Nagy-kormány sajtófőnöke, Vásárhelyi Miklós, aki addig a jugoszláv katonai attasé lakásán tartózkodott, de akinek a felesége és három gyermeke a követségen volt. Az épület előtt egy autóbusz várta őket, ennek kellett volna valamennyiüket hazaszállítania. Feltűnt nekik, hogy a busz sofőre nem tudott magyarul. Nagy Imre habozott. Szoldatics nagykövet, aki végig igen tisztességesen viselkedett, felajánlotta neki, hogy ha rossz érzései vannak, menjenek vissza a követségre. Nagy Imre megjegyezte: „Most már nézzünk a sorsunk elé”, és a többiekkel együtt beszállt a buszba. Két jugoszláv diplomata is beszállt, kísérőként.
Szinte percek alatt észre kellett venniök, hogy a busz nem a lakásaik felé veszi az irányt, hanem Budapest külső kerületei felé. Röviddel utóbb egy közeli szovjet parancsnokság előtt a jugoszláv diplomatákat szovjet tisztek erőszakkal eltávolították a buszból. A sötét estében a busz a városhatáron kívül fekvő, repülőtérrel rendelkező Mátyásföldre ment. Utasait bevitték a II. Rákóczi Ferencről elnevezett Katonai Középiskola épületébe, amelyet előzőleg a szovjetek KGB-parancsnoksággá alakítottak át.
Este 8 órakor a hivatalos budapesti rádió bejelentette, hogy Nagy Imre és társai elhagyták a jugoszláv nagykövetség épületét és „saját kérésükre Romániába távoztak”.
Akkor még sehová sem távoztak – a mátyásföldi iskolában voltak. Az épületben már ott volt Lukács György, Szántó Zoltán és Vas Zoltán a feleségeikkel, akikről Nagyék azt hitték, hogy napok óta már a lakásukon vannak. Világossá vált: Kádár Jánosnak egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy írásba adott szavát megtartsa, csapdát állított nekik, és ők immár menthetetlenül beleestek ebbe a csapdába.
Minden családot külön szobában helyeztek el, a folyosókon szovjet katonák álltak, és megtiltották, hogy érintkezhessenek egymással.
Még aznap este odaérkezett Münnich Ferenc – a „garancia” egyik szavatolója –, és egyenként beszélt a foglyokkal, azt követelve, hogy nyilatkozzanak: támogatják-e a Kádár-kormányt, vagy ha ezt nem teszik meg, akkor jelentsék ki azt, hogy önként távoznak Romániába. Egytől egyig mindenki visszautasította mindkét változatot.
Egyetlen ember volt a csoportból, akivel nem Münnich tárgyalt: Nagy Imre. Feltehetően kínos lett volna Münnichnek, hogy annak a férfinak a szemébe nézzen, akinek a minisztere volt, és akit elárult. De legalább ennyire azért sem, mert megbízói feltételezték: Nagy Imre szóba sem fog állni azzal, akit Kádár mellett legfőbb elárulójának tartott.
Nagy Imrét a mátyásföldi szovjet fogságában más kereste fel. Valter Roman.
Régről ismerték egymást. A háború alatt a moszkvai rádió Puskin téri épületében, a negyedik emeleten, ahonnan az adásokat Kelet- és Közép-Európa felé sugározták, egymás mellett dolgoztak, Roman a román nyelvű, Nagy a magyar nyelvű adásokat szerkesztette. Könnyű volt szót érteniök, hiszen Roman valójában magyar volt, eredetileg Neuländer Ernőnek hívták, és az, hogy Moszkva végül is miért nem a magyar párthoz, miért a románhoz irányította, ez éppen olyan rejtély, mint hogy a csehszlovák pártban felnőtt Farkas Mihályt miért éppen Budapestre, miért nem Prágába küldték. De hát ilyen volt akkoriban az igazi internacionalizmus.
Nagy becsülte Romant, aki bátran végigharcolta a spanyol polgárháborút, ami akkoriban Moszkvában inkább hátránynak, mint előnynek számított, de Nagy szemében, aki az orosz polgárháborút verekedte végig, határozottan mellette szólt. Roman is becsülte Nagyot, mert – mint később írta róla – „vonzott a műveltsége, és még inkább az őszintesége”, s ez utóbbi különösen állt a magyar–román viszony Paris-almájára, Erdélyre vonatkoztatva. Míg Roman emlékezései szerint, a moszkvai magyar kommunisták, Rákosival az élükön, Erdélynek Magyarországhoz való visszatérése mellett kardoskodtak, Nagy volt az egyetlen, akivel normálisan beszélni lehetett erről a problémáról.
Roman, ez a nagyműveltségű ember, aki a csehszlovákiai Brnóban szerzett mérnöki diplomát, hosszú kommunista múltra tekinthetett vissza, s mikor a II. világháború után Bukarestbe került, úgy érezhette, hogy a csúcsokig vezető karrier áll előtte. Jól is indult minden, tábornoki rangot kapott, fontos szerephez jutott a román hadsereg és a titkosrendőrség megszervezésében, de aztán megtört a pálya íve, kétszer, rövid időre bár, de letartóztatták, aztán olyan mellékvágányra rakták, ami pártszempontból jelentéktelen volt: 1954-től a Politikai Könyvkiadót vezette. A mellőzés is olyan vonásnak számított, ami ezt a két embert közel hozta egymáshoz, elvégre Nagynak is nem egy leváltáson, félreállításon, sőt, a pártból való kizáráson is keresztül kellett mennie.
Mátyásföldi bizonytalan és kilátástalan helyzetében nyilván örült, hogy megjelent Valter, a régi barát, és beszélni kívánt vele.
Annál is inkább, mert a magyar forradalom kitörése óta nem először találkoztak.
Október végén ugyanis két látogató érkezett Bukarestből Budapestre: Valter Roman és Aurel Mălnăşeanu külügyminiszter-helyettes. Hivatalosan a Román Vöröskereszt nevében jöttek, hogy segítségképpen élelmiszert és gyógyszereket adjanak át az illetékeseknek, és rajtuk keresztül a szenvedő-harcoló-nélkülöző magyar népnek. Mellesleg megjegyezve, sem Romannak, sem Mălnăşeanunak soha semmi köze nem volt a Vöröskereszthez, és a hivatalos megbízatás nem volt egyéb álcázásnál, hogy a magyar helyzetről a helyszínen tájékozódjanak, és benyomásaikról beszámoljanak a román pártvezetésnek. Erről az útról maga Roman is szólt később, Evocări című könyvében, amelyik 1981-ben jelent meg a bukaresti Eminescu Kiadónál. (Jellemző egyébként, hogy 25 év távlatából is fenntartotta a vöröskeresztes fikciót – ott sem írta meg, mi volt az igazi megbízatása.)
Román 1981-ben elmondja azt, hogy akkor a budapesti Parlament épületében szinte véletlenszerűen összeakadt Münnich Ferenccel, akit még Spanyolországból ismert, és Lukács Györggyel, akit Moszkvából. Egy ablakmélyedésbe húzódtak vissza, ahonnan szép kilátás nyílt a Dunára, és ott értetlenkedve feltette Münnichnek a kérdést: „Mi az ördög van itt? Miért nem vagytok képesek úrrá lenni a helyzeten, rendet teremteni? Hová vezet ez? Végtére is az ország fegyveres erőinek parancsnoka te vagy!” A kérdésben nemcsak szemrehányás van, hanem egyértelműen az a vélemény is, hogy fegyveres erővel kellene rendet teremteni – azaz leverni a forradalmat. Münnich válasza tömör volt: „Így igaz, én vagyok az összes fegyveres erők főparancsnoka, csakhogy egyetlen katonám sincs.” Roman emlékezései szerint Münnich ezt nevetve mondta – de az a nevetés, ami Münnich részéről tele volt keserűséggel és öngúnnyal, Romannak megvilágíthatta, hogy az egész magyar hadsereg átállt a forradalom oldalára.
Mălnăşeanu és Roman találkozott Kádárral és Nagy Imrével is. Ennek a találkozásnak-beszélgetésnek a leírását más forrásból ismerjük – és alább ismertetni fogjuk.
Mindenesetre Nagy Imrében, aki nyilván nem törődött a vöröskeresztes mesével, ez a kettős látogatás jóleső érzelmeket kelthetett a román kommunista párt irányában. Elvégre az összes úgynevezett testvérpárt közül a román párt volt az egyetlen, amelyik ennyire érdeklődött a magyar események iránt, ez a párt volt az egyetlen, amelyik két megbízottját Budapestre küldte, hogy vele és másokkal tárgyaljanak – miközben a többi párt csak távolról figyelte, mi történik, és csak Moszkván keresztül informálódott.
Ez a baráti-elvtársi érdeklődés lehetett az oka, hogy az egyre reménytelenebbé váló helyzetben Nagy Imre a bizalmát mind erősebben Mălnăşeanuba és Romanba, és rajtuk keresztül a Román Kommunista Párt vezetésébe vetette. November elsején még Gheorghiu-Dejtől kért tanácsot, és mikor a szovjet csapatok már özönlöttek Magyarországra, és nem sok kétség maradhatott Moszkva szándékai felől, Nagy november 3-án este fél tíztől éjfélig még a román küldöttekkel tanácskozott, és arra kérte Mălnăşeanut: „közölje a Román Munkáspárt Központi vezetőségével, és személy szerint Gheorghiu-Dejzsel azt a kérését, hogy a szovjet kormány és párt vezetőivel közvetlen megbeszélések útján lehetőségünk legyen a felmerült ellentétek elintézésére”, vagyis arra kérte őket, közvetítsenek ebben a helyzetben. Látható: Nagy úgy kapaszkodott a román kommunisták barátságába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.
A reménytelenség végső reménykedése? Vagy egyszerűen „sancta simplicitas”? Alighanem mind a kettő.
Honnan tudhatta volna Nagy Imre azt, hogy a román kommunista vezetésben a magyar események nem rokonszenvet, hanem aggodalmat, páni félelmet váltottak ki? Legfőbb gondjuk nem az volt, hogy mi történik Magyarországon, hanem az, hogy mi ne történjék meg Romániában, és a reményük-szándékuk az volt, hogy Magyarországon is mielőbb véget érjen, ami október 23-án kezdődött.
Október 24-étől kezdve a román párt Politikai Bizottsága szinte minden nap tanácskozott. A legfontosabb számukra az volt, hogyan fogják ki a vitorlájukból azt a szelet, amelyik Budapest felől fújt. Az október 26-i ülésükön elhatározva, hogy minden nap össze fognak ülni, nem kevesebb, mint 22 pontban rögzítették a tennivalókat. Egyebek közt ilyesmiket rendeltek el: meg kell javítani a lakosság és főleg a munkásközpontok élelmiszerellátását, a munkásoknak és alkalmazottaknak a fizetését időben kell folyósítani, a parasztoknak azonnal ki kell fizetni a termékeikért járó összegeket, a nagy gyárakban, a jelentősebb intézményekben, a felsőfokú tanintézetekben gyűléseket kell rendezni, amelyeken megbélyegzik a magyarországi reakciós és fasiszta erők ellenforradalmi tevékenységét. A Belügyminisztériumnak meg kell szerveznie minden gyanús elem ellenőrzését és nyilvántartását, egy időre fel kell függeszteni a turistáknak a Román Népköztársaságba való jövetelét, illetve kimenetelét, kiegészítő intézkedéseket kell hozni a határvidék őrzésének megerősítésére Nagyvárad, Nagybánya és Temesvár tartományokban (Arad, Szalonta stb.). Minden tartományi pártbizottságnál 3–4 személyből álló csoportokat kell alakítani, amelyek ott a szükséges intézkedéseket foganatosítják, és naponta kétszer informálják a Központi Bizottság titkárát. Ez utóbbi határozatnak a felelőse Nicolae Ceauşescu volt.
Október 30-án még tovább mennek. Eldöntik, hogy este 22 órai kezdettel létrehozzák azt a főparancsnokságot (Comandamentul General), amelynek az a feladata, hogy minden szükséges lépést megtegyen a Román Népköztársaság területén a legteljesebb rend biztosítására. Ennek a főparancsnokságnak Emil Bodnáraş a vezetője, tagjai között ott van Nicolae Ceauşescu is. A feladatuk: őrizetet biztosítani a legfontosabb intézményeknek, megtenni a szükséges lépéseket minden határon a védelem megerősítésére, készenlétbe helyezni a csapatokat, valamint a biztonsági apparátust, a zavargások megelőzése céljából, felfegyverzett munkás-különítményeket szervezni az üzemekben és a gyárakban, bármely olyan akciót elfojtani, ami az államrendet fenyegeti.
Az első dokumentum aláírói: Gh. Apostol és Gh. Gheorghiu-Dej, a másodiké: Gheorgiu-Dej és S. Chivu.*1
Intézkedést hoztak arra nézve is, hogy a magyar nyelvű romániai újságok, az Előre és az Utunk szerkesztőségét „megbízható aktivistákkal” töltsék fel.
A bukaresti jugoszláv nagykövet jelentése szerint a román vezetők a rendkívüli helyzetre többféle módon reagáltak: felszították a románok hagyományos magyarellenességét, igyekeztek rugalmasan politizálni, egy esetleges lázadást megelőző intézkedéseket tettek, a tüntető bukaresti vasutasoknak fizetésemelést adtak; végül, de nem utolsósorban határozott és szigorú biztonsági intézkedéseket hoztak a „magyar példa” követőinek megfélemlítésére. Valójában „rendkívüli állapotot” vezettek be Romániában.
Nos, ezeknek az embereknek jószándékában és segítőkészségében bízott Nagy Imre, ezekhez fordult tanácsért és közvetítésért a szovjet vezetés irányában – ezek játszották a mit sem sejtő magyar miniszterelnök felé a jóakaratú barátság komédiáját.
Hogyan tudhatta volna Nagy Imre azt is, miként számolt be Mălnăşeanu és Valter Roman budapesti látogatásáról, november 2-án, a Román Munkáspárt Politikai Bizottságának? Meg kell jegyezni, hogy Mălnăşeanu beszámolója tényszerű. Roman jelentéséről nem lehet ugyanezt elmondani.
Két francia szerző, Christian Duplan és Vincent Giret 1994-ben Párizsban a Seuil kiadónál hatalmas munkát publikált, Le Vie en Rouge címmel az 1944 és 1968 közötti eseményekről Varsóban, Prágában, Budapesten és Bukarestben. Ebben sok szó esik Valter Romanról, részben dokumentumok, részben Valter fiának, Petre Romannak emlékezései és információi alapján. A kép, amit rajzolnak inkább megértő és rokonszenvező, mintsem elítélő Valter Roman irányában. Kiderül belőle, hogy a régi kommunista harcos, az 1944 utáni tábornok és miniszter, kétszeri letartóztatása után állandó és nyomasztó félelemben élt Romániában. Példának okáért fiának a haláláig nem merte megmondani, hogy magyar származású, nem merte megmondani, hogy nem Roman, hanem Neuälender az eredeti neve, ezt a nevet még a mérnöki diplomájáról is kitörölte (effacer a francia szövegben), és mikor második letartóztatása után, 1953 márciusában kiszabadult, nyilván attól tartva, hogy a lakásában lehallgatják, sétálni vitte a fiát a Kisseleff Sugárútra, és mikor a Herăstrău parkba értek, csak ott merte elmondani a saját fiának, hogy bármit állítsanak is róla, ő becsületes ember – azaz ártatlanul vetették börtönbe.
Nos, a magyar eseményekkel kapcsolatban a két francia szerző megjegyzi: Valter Roman, aki egyre lejjebb csúszott a párthierarchiában és már jóformán csak „vegetált”, lelkes és ambiciózus pártmilitáns létére nehezen viselhette csak el, hogy félreállították. Túlságosan megörült annak, hogy kiléphet kegyvesztettségéből, hogy ismét fontos szerephez juthat, tovább szolgálhatja a pártját, és nem habozott elfogadni Gheorghiu-Dej ajánlatát: menjen Mălnăşeanuval Budapestre. Dej tudta miért őt választotta: magyar nyelvtudása, magyar kapcsolatai és román megbízhatósága miatt.
A már-már lihegő reménykedés, hogy új karrier nyílik meg számára a román pártban, a magyar származás túlkompenzálása, ami aztán – úgy látszik – örökséggé is vált családjában, a több mint valószínű magyarázata annak, hogy az a beszámoló, amit november másodikán Bukarestben adott a Politikai Bizottságnak, túltesz Mălnăşeanu tájékoztatásán. Roman nem átallja elárulni azoknak az embereknek a bizalmát, elsősorban Nagy Imréét, akikkel Budapesten találkozott. Elmondja, hogy két kérdést intézett Nagyhoz: „miért a nyilvánosság előtt rúg bele mindabba, ami szovjet”, és „miért nem támaszkodik a munkásosztályra”? Első kérdésére Nagy azt válaszolja, hogy nem akar olyan színben megjelenni, mintha az oroszok foglya volna és futna az oroszokhoz, a másodikra azt, hogy őt eltávolították a pártból, és amikor visszakerült a hatalomba, nem viselkedhetett másképp. Roman – legalábbis a beszámolója szerint – azt vágja Nagy fejéhez: „Te a reakció foglya vagy.”
Természetesen Valter Roman nagyon jól tudta, hogy mindezzel keményen befeketíti Nagy Imrét a román pártvezetés előtt. De szolgálói készségének bizonyítására, és alighanem jövendő karrierjének építésére, jelentésében nemcsak Nagyra, hanem Kádárra is árulkodik: „Emlékszem például Kádár néhány szavára: Adjatok autonómiát Erdélynek!” – írja. És mert tisztában van azzal, hogy Erdély kérdése mennyire érinti azokat, akik Budapestre küldték, és akiknek most beszámol, kijelenti: „Amikor hazautaztunk már a (magyar) Központi Vezetőségben is románellenes szellem uralkodott, s nekünk nem kell szemet hunynunk efölött. Volt egy alulról jövő nyomás, ami Erdélyt illeti. Főleg amiatt, hogy az ország vezetése Erdély kérdésében sosem foglalt el helyes álláspontot, sőt bátorította ezeket az elemeket még ebben a tragikus helyzetben is.”
Érdekes, hogy mindebből a román Mălnăşeanu, aki pedig három éven át, 1949 és 1952 között nagykövet volt Budapesten, és így jól ismerte a magyar viszonyokat, semmit nem vett észre. Nem is vehetett. A túlkompenzáló-túllihegő Valter Romannak tudnia kellett, hogy hazudik. A magyar párt Központi Vezetősége, amelyiknek a tanácskozásairól minden jegyzőkönyv fennmaradt, soha egyetlen szót sem ejtett Erdélyről. Alulról jövő nyomás sem volt – ami volt, az a szovjet csapatok kivonására, a semlegesség kimondására, a Varsói Szerződésből való kilépésre, a többpártrendszeren alapuló demokrácia megteremtésére irányult. Azóta kötetben megjelentek – kivétel nélkül – a forradalom idején publikált magyar újságok és röplapok. A Szabad Európa Rádió kiadta a budapesti és vidéki rádióállomások teljes sugárzott anyagának szövegét. Sem az egyikben, sem a másikban az a szó, hogy Erdély, egyetlenegyszer le nem íródott, el nem hangzott!
A sors iróniája, hogy Valter Roman november 2-án már teljesen feleslegesen hazudozott. Nagyon kis ember, nagyon érdektelen küldönc volt ő már akkoriban, a Politikai Bizottság tagjai legfeljebb mosolyoghattak ennek a jelentéktelen figurának a nagy-nagy igyekezetén. Roman beszámolójából világos, hogy ő nem lett beavatva abba, ami akkor a leglényegesebb, sőt az egyedül lényeges volt. Abba, hogy a Szovjetunió napokon belül el fogja tiporni a magyar forradalmat. Ha a lényegről bármit is tudott volna, akkor aligha árulkodik Kádárra, aki ekkor már Moszkvában volt, hogy ott a szovjetek megbízásából megkezdje egy ellenkormány megalakítását. Bukaresti főnökei nem avatták be abba sem, amit az egész világ is csak jóval később, pontosan 21 év múlva tudott meg.
1977-ben jelentek meg Belgrádban, majd több nyugati országban Jugoszlávia volt moszkvai nagykövetének, Veljko Micsunovicsnak az emlékiratai, Moszkovszke godine címmel. Ezekből kiderül, hogy november 2-án délután megérkezett Brioniba Hruscsov és Malenkov, és informálták Titót arról, hogy a szovjet vezetés eldöntötte: fegyveresen fog beavatkozni Magyarországon, a szovjet hadsereg le fogja verni a magyar „ellenforradalmat”. Ami ebből a szempontból itt érdekes, az az, hogy ezt megelőzően már Bukarestben is jártak, és ott Gheorghiu-Dejéket már tájékoztatták erről a tervről, és a román vezetés teljes mértékben egyetértett velük. Egyébként nemcsak egyetértettek, hanem – ahogy Hruscsov Titónak kétszer is megemlítette: felajánlották neki, hogy a román hadsereg részt vesz a magyar ellenforradalom leverésében! Ezt Hruscsov elutasította, és Tito is helyeselte az elutasítást. (El lehet képzelni Gheorghiu-Dej efölötti csalódását: de szép is lett volna a román csapatoknak harmadszor is megjelenni Budapesten: az 1919-es megszállás és az 1944–45-ös háborús események nyomán először egyedül, másodszor a szovjet hadsereget kiegészítve, immár – hasonló módon – 1956-ban harmadszor is!)*2
Ilyen körülmények között, amikor a lényeget tekintve már minden eldőlt Magyarország és a forradalom sorsát illetően, teljesen érdektelen volt Roman árulkodása. Legfeljebb a jellemére és a párthierarchiában elfoglalt jelentéktelenségére vetett fényt.
Visszatérve a mátyásföldi laktanyához: hogyan tudhatta volna Nagy Imre, hogy az a Valter Roman, aki most friss fogságában beszélni kívánt vele, három 44héttel korábban – bizalmával visszaélve – milyen jelentést adott róla a román pártvezetésnek? Talán ha tudja, akkor épp úgy nem állt volna szóba vele, mint ahogy Münnich-hel nem állt volna. Így viszont még örülhetett is a régi barát megjelenésének, még reménységei is támadhattak. Igaz, nem sokáig.
Hogyan zajlott le a két ember beszélgetése? Nem tudunk arról, hogy Roman írásban rögzítette volna – bár nem lehetetlen, mert az imént idézett két francia szerző szerint Emlékiratainak egy része fiánál, Petre Romannál van, és még nem került publikálásra.
De a történelmi források útjai kiszámíthatatlanok és olykor szinte groteszk formát öltenek. Történt pedig, hogy a mátyásföldi épület foglyai közül Donáth Ferencnek az egyik kisfia lázas beteg volt. Az aggódó szülők szerették volna megmérni a lázát. Náluk nem volt hőmérő, de azt, hogy Nagy Imre családjánál van, még a jugoszláv követségen eltöltött napokból tudták. A derék szovjet kiskatona, aki vigyázott arra, hogy a foglyok ne érintkezhessenek egymással, azt megengedte, hogy Nagy Imre unokája átvigye a hőmérőt Donáthékhoz.
Nagy Imre, aki már Horthy börtöneiben megtanulta az ilyen helyzetek konspirációs módszereit, a hőmérő tokjába egy cédulát rejtett. A cédulán ez állt:
„…Tegnap késő este felkeresett engem Roman Walter. Bukarestből jött, tegnap került Budapestre. Hozzám Gheorghiu-Dej és Kádár János együttes megbízásából jött. Mintegy másfél, kétórás heves vita volt köztünk a magyarországi események értékeléséről, amelynek során tájékoztattam az utóbbi napok eseményeiről, többek között a jugoszláv–magyar megegyezésről – amiről nem volt tudomása. Jövetelének célja röviden a következő volt: a helyzet Magyarországon rendkívül súlyos, nekem messzemenően segítenem kellene a kibontakozást. A román és a magyar párt vezetői, Dej és Kádár ezt a segítséget abban látnák, ha én három-négy hónapra kikapcsolódnék a magyarországi politikai és társadalmi életből és erre az időre elhagynám az országot. Gheorghiu-Dej felszólított, hogy menjek Romániába, ahol mindent megtesznek, hogy jól érezzem magamat. Ezt úgy szeretnék elérni, hogy én egy nyilatkozatban közölném elhatározásomat. Részletes válaszomban kifejtettem, hogy amit Dej és Kádár tudomására akarok hozni, az az, hogy én Magyarországot önként el nem hagyom, legfeljebb elhurcolhatnak, és semmiféle nyilatkozatot nem vagyok hajlandó adni. Élesen tiltakoztam a tegnap történtek miatt, és kijelentettem, hogy politikai magatartásomról csak mint szabad és független ember fogok nyilatkozni. Kérem, közölje ezt a többi elvtárssal is.”
Valter Roman, a régi elvtárs tehát ismét felsőbb parancs kivitelezőjeként kereste fel Nagy Imrét. Nem kevesebbet akart elérni, mint hogy a magyar forradalom miniszterelnöke, akinek még aznap délelőtt azt ígérték, hogy társaival együtt szabadon hazatérhet a lakásába, most – fogolyként – nyilatkoztassa ki, hogy szabad akaratából kész Romániába távozni.
Nagy válasza nemcsak egyértelmű, hanem erőteljes és méltóságteljes is: „Magyarországot én önként el nem hagyom, legfeljebb elhurcolhatnak…”
Valter Roman első budapesti küldetése tehát érdektelenségbe, második küldetése kudarcba fulladt. Korán örült annak, hogy kiléphet a kegyvesztettségből, hiába remélte, hogy szolgálatainak jutalmául visszakapaszkodhat a pártvezetésbe, hiába bizakodott egy megtört karrier újbóli fellendülésében, ez többé soha nem következett be.*3
Nagy Imre és társainak sorsa az volt, amit rövid levelében tisztánlátással megemlített: az elhurcoltatás. Akár aláírt volna egy olyan nyilatkozatot, ami az elhurcolók számára megszépítette volna a cselekedetüket, akár nem – ez akkorra már eldöntetett.
Már jó ideje eldöntetett. Mint ahogy rossz amerikai filmekben chicagói hotelek különtermeiben vagy szicíliai házak lefüggönyözött ablakai mögött maffiavezérek gyűlnek össze egy bankrablás vagy egy emberrablás részleteinek megtárgyalására, ezekben a napokban Budapesten Kádár János, Münnich Ferenc és Andropov szovjet nagykövet társaságában egybegyűlt a szovjet párt három vezetője, Malenkov, Szuszlov és Arisztov, Malinyin vezérezredes, Konyev marsall, a hadműveletek irányítója, és Szerov, a KGB főnöke. Malenkov, Szuszlov és Arisztov 22-én a következőt jelentette Moszkvának: „Most érkeztek Dej, Chivu Stoica és Bodnăraş román elvtársak, akikkel egyelőre csak rövid időre találkoztunk, mivel Kádár elvtárshoz siettek fogadásra.” (Jellemző módon az ugyancsak ott lévő, de nyilván „elhanyagolható” Valter Romant meg sem említik.) A szovjet vezetőknek nem kellett Dejékkel rögtön megérkezésük után hosszan tárgyalniok: Nagyék Romániába történendő elhurcolását Moszkva és Bukarest már korábban letárgyalta.*4
Dejék nem utolsósorban azért siettek Kádárhoz, mert a készülő emberrablás előtt „legális biztosítékokat” akartak beszerezni, fedezni kívánták magukat. A november 4-i szovjet intervenció előtt arra készen álltak, hogy a román hadsereget bevessék Magyarországon – ebből komoly politikai hasznot reméltek maguknak. Annak viszont – bár együttműködésüket biztosították –, nem örültek különösképpen, hogy Nagyékat éppen Romániába deportálják az oroszok és Kádárék. Egy ekkora csoportnak elhelyezése, ellátása, őrzése is több gonddal, mint előnnyel járt, de ami ennél is fontosabb volt: előre lehetett látni azt a rossz nemzetközi visszhangot, amit majd az elhurcolás ki fog váltani, s ezért fedezni akarták magukat a világ előtt, legalábbis formálisan dokumentálni akarták, hogy ők nem jószándékból, hanem a magyar kormány felkérésére cselekszenek.
Nem a helyzet elmérgesítéséhez, hanem ellenkezőleg, egy békés és humánus kibontakozáshoz nyújtanak segítséget. Így aztán Kádárék nevében levelet írattak maguknak, Sebes Istvánnak, a Magyar Népköztársaság külügyminiszter-helyettesének aláírásával, Aurel Mălnăşeanu román külügyminiszter-helyetteshez címeztetve. Ebben a levélben egyebek között az állt, hogy Nagy Imrének és csoportjának életét Magyarországon veszély fenyegeti, részben az ellenforradalom kommunista áldozatainak hozzátartozói és barátai, részben pedig provokátor, ellenforradalmi erők részéről. Ezért a magyar kormány azt kéri a román kormánytól, hogy ezen személyek biztonsága érdekében adjon nekik lehetőséget a Romániában való tartózkodásra, amíg a Magyar Népköztársaságban a megfelelő biztonsági körülmények kialakulnak.
Mălnăşeanu azon nyomban válaszolt, és „tisztelettel tudomására hozta” a magyar kormánynak, hogy a román kormány kész a kérést teljesíteni, és a Román Népköztársaság területére „azonnal befogadni Nagy Imre magyar állampolgárt, és a csoportjához tartozó személyeket”.*5
Lehetett-e ennél tisztább és nemesebb ügy Dejék számára? Hiszen ők nem Nagy Imréék – akaratuk ellenére való – elhurcolásában, hanem éppenséggel az életük megmentésében nyújtottak a másik életmentőknek, Kádáréknak önzetlen segítséget!
E levélváltás után már semmi sem állt útjában a cselekvésnek.
November 23-án délután 4 órakor közölték a mátyásföldi foglyokkal, hogy azonnal készüljenek össze, mert más helyre viszik őket. Két, ablak nélküli szovjet buszba rakták őket, és szovjet katonák, valamint szovjet páncélosok kíséretében elszállították a csoportot a ferihegyi repülőtérre. Ott két repülőgép várt rájuk. Felrakták őket a gépekre.
A csoport tagjainak fogalmuk sem volt, hová-merre indulnak a gépek. Egy elejtett megjegyzésből azt hallották, hogy kétórás út áll előttük. Találgatni kezdtek. Egyesek arra gondoltak, hogy Lvov lesz a leszállás helye, Nagy Imre viszont – a Valter Romannal folytatott éjszakai beszélgetése nyomán – Bukarestet tételezte fel. A félelem és a kiszolgáltatottság akkora volt, hogy akadt, aki azt sejtette: a pilóták és a kísérők ejtőernyővel ki fognak ugorni a gépből, és őket hagyják majd lezuhanni.
Nem ennek a sötéten látónak, hanem Nagy Imrének lett igaza. Két és egynegyed órai út után, este hét órakor megérkeztek egy ismeretlen, hóval borított repülőtérre. A szovjet kísérők továbbra sem mondták meg, hol vannak, de egyszer csak megjelent „Mogyorós elvtárs”, a román párt Politikai Bizottságának tagja, és tőle megtudták, hogy Bukarestben vannak. Mogyorós Sándor magyar származású volt, tökéletesen beszélt magyarul, és igyekezett megnyugtatni a frissen érkezetteket.
Nagy Imrét, Losonczy Gézát és Donáth Ferencet, családtagjaikkal együtt egy-egy személyautóba, a többieket egy autóbuszba ültették. Elvitték őket – nem mondták meg, hová, de hamarosan kiderült: Snagovba.
Ha nem lettek volna foglyok, szinte azt lehetne mondani, hogy paradicsomi környezetbe és kitűnő életviszonyok közé kerültek. A Nagy, a Losonczy és a Donáth család egy-egy villát kapott a snagovi tó partján, a Complexul Pacea Trainică üdülő területén, a többieket nyolc kilométerrel távolabb, Miklós herceg egykori tóparti palotájában szállásolták el.*6
Eleinte sem a tájra, sem az élelmezésre nem lehetett panasz, az előbbi szép, az utóbbi bőséges volt. A hercegi palotában minden családnak külön fürdőszobás lakás jutott. Udvarias kiszolgálásban volt részük, és mivel egyszál ruhában, egy váltás fehérneművel, könnyű felsőkabátban érkeztek, a román vendéglátók rendesen felruházták őket. Újságokat is kaptak, a Scînteiát, amiből nem sokat értettek, az Előrét, olykor a Pravdát, a l’Humanité-t, és a Népszabadságot, amiből némi képet alkothattak a magyarországi helyzet alakulásáról, és elvétve még hazulról érkező leveleket is. (A levelek természetesen nem Snagovba voltak címezve, hiszen Magyarországon senki sem tudta, hol vannak – ezeket az illetékes magyar hatóságokhoz kellett leadni, és azokat továbbították – ha továbbították – nekik.)
New Yorkban ez idő tájt ülésezett az ENSZ közgyűlése, amelyen delegátusok egész sora felháborodottan tiltakozott a magyar forradalom eltiprása és Nagy Imréék elhurcolása miatt – szót emelt ez ügyben Jugoszlávia képviselője is.*7 A tiltakozásokra a Román Népköztársaság nevében december 3-án Preoteasa külügyminiszter válaszolt, ilyeténképpen:
„Tisztáznom kell, hogy a menedékjog megadása Romániába Nagy Imre volt magyar miniszterelnöknek és társainak szükségesnek mutatkozott, azért is, hogy az érdekeltek személyes biztonsága garantálva legyen, s azért is, hogy a rend helyreálljon Magyarországon. Számításba véve a csoport kifejezett óhaját, miszerint egy szocialista országba kívánnak menni, s a csoport biztonságának érdekében, a magyar kormány a román kormányhoz fordult, amely hozzájárult a menedékjog megadásához. Ebből az alkalomból a román kormány biztosítékot adott arra nézve, hogy a csoport romániai tartózkodása összhangban fog állni a vendéglátás minden szabályával, és minden intézkedés foganatosítva lesz a volt magyar miniszterelnök és barátai 53személyes biztonságának garantálására. Ugyanakkor a román kormány elkötelezte magát, hogy szem előtt fogja tartani a politikai menedékjog nemzetközi szabályait. Nagy Imre romániai tartózkodása csupán átmeneti intézkedés. Ilyen körülmények között Nagy Imre volt miniszterelnök és csoportja 1956. november 23-a óta román területen tartózkodik. Részük van a politikai menedékjog teljességében. Nyugodtan állíthatom, hogy a kérdéses személyek hálásak a román kormánynak azért a vendégszeretetéért, amelyet felajánlottak nekik. Közölhetem azt is a közgyűléssel, hogy Nagy Imrének és csoportjának magatartására a megértés és a jó hangulat a jellemző, ami élesen ellentmond annak a híresztelésnek, amelyet egy bizonyos küldöttség itt elhitetni igyekszik.”
Ebből az adott időpontban az, ami a vendéglátás külsőségeire vonatkozott, igaz volt. A többiből egy szó sem felelt meg a valóságnak. Tudjuk, hogy Nagy Imréék semmi körülmények között nem akartak Dej Romániájába menni, semmiféle hálát nem éreztek, és hazájuktól erőszakkal elszakítva, a legteljesebb bizonytalanságban élve, semmiféle jó hangulat nem uralkodott köreikben.
A legkiáltóbb valótlanság az volt, miszerint „a román kormány szem előtt tartja a politikai menedékjog nemzetközi szabályait”. Nagyék nem politikai menekültek, hanem deportált rabok voltak Romániában. Mert ha az elszállásolás, a koszt, a ruházat rendben volt is – a politikai menekülteknek nemzetközileg garantált, legelemibb szabadságjogaitól is meg voltak fosztva. Több őr őrizte őket, mint ahányan ők maguk voltak. Egyedül Nagy villáját mintegy 15-en. Mozgásszabadságuk nem volt, legfeljebb – szigorú kíséret mellett – a lakhelyük körül sétálhattak egy keveset. Egymással nem érintkezhettek – azt, hogy a többiek életben vannak-e, Nagy Imre és felesége abból tudhatta meg, hogy séta közben olykor messziről megpillanthatta Losonczyt és Donáthot, ami pedig lányukat, vejüket és unokáikat illeti, abból, hogy november 23-a és február elseje között – alighanem Valter Roman közbenjárására – három alkalommal felkereshették őket unokáik. Helyzetüket a politikai menedékjog élvezetének semmiképpen – a legjobb esetben is idegen földön való háziőrizetnek lehetett nevezni.*8
Ezen az sem változtatott, hogy a Miklós-palotában lévő asszonyokat fel-felkeresték a Román Nőszövetség magyarul tudó munkatársai, hogy megagitálják őket férjeik politikai megpuhítása érdekében. És nem változtatott az sem, hogy a férfiakat többször meglátogatták „román elvtársak”, egy ízben Bodnăraş, a Központi Vezetőség egyik titkára, és többször is Valter Roman, aki szemmel láthatólag kereste és élvezte Lukács György társaságát – erről, mármint a Lukáccsal folytatott beszélgetéseiről hosszan beszámol a már idézett Evocări című könyvében –, s aki Naggyal is több beszélgetést folytatott. December 10-én ő hozta el Nagynak a Kádár-párt Ideiglenes Központi Vezetőségének friss, december 8-i határozatát, amely ugyan sok rosszat mondott Nagyról és csoportjáról, de még olyan enyhe megfogalmazást is tartalmazott, mint: „Ennek az ellenzéki csoportnak a tevékenysége a pártban pozitívnak tekinthető addig, amíg a párton belüli ellenzékkel együtt a Rákosi–Gerő klikk politikája ellen irányult.” Azaz: 1956. október 23-ig. Attól kezdve viszont annál negatívabb.
Roman arra kérte Nagyot, hogy foglaljon állást a magyar párthatározattal kapcsolatban. Nagy a legkeményebben kijelentette, hogy tiltakozik fogvatartása ellen, ragaszkodik nézeteihez, barátaitól elszigetelve él, nincs megfelelő tájékoztatása az országról és a világról, és azt javasolja, hogy egy magyar, román, jugoszláv, lengyel és olasz pártkomisszió vizsgálja meg az ő és társai ügyét.
A beszélgetésből vita, majd veszekedés lett. Roman javára szól, hogy a pártnak adott feljegyzésében csak azt említette meg, hogy Nagy láthatólag „ideges volt”. Nagynak Kádárra és az új pártvezetésre vonatkozó, vádoló és elítélő megjegyzéseit elhallgatta. Számolt-e azzal, hogy a beszélgetésüket lehallgatják és annak teljes szövege a román és a magyar pártvezetés tudomására jut? Mert ez történt – hiszen „a menedékjog teljességét” élvező Nagyot és társait a kezdetektől fog56va éjjel-nappal mindvégig lehallgatta a román titkosrendőrség.
Nemcsak lehallgatták őket. Nagy Imre a fogság ideje alatt szinte megállás nélkül írt. Elkezdett egy nagy tanulmányt, amelyik a magyar forradalom előzményeit és lefolyását kívánta elemezni, majd azt – mintegy 700 füzetlapot teleírva – abbahagyta, és belefogott önéletrajzának részletes, aprólékos megírásába. Az elsőnek a Gondolatok, emlékezések címet adta, a másodiknak: Viharos emberöltő, 1896-195? A kérdőjel nem véletlen. Torkot szorító utalás arra, hogy előre érezte: az 1960-as évet már nem fogja megérni. Mikor 1957 tavaszán úgy látta, hogy az ég egyre borúsabbá válik fölötte, a kéziratokat megsemmisítette. Nem számolt valamivel. Azzal, hogy a feleségével tett snagovi egészségügyi sétái idején a villa román személyzete folyamatosan lefényképezte mindazt, amit írt. Ezzel az ellentmondásokkal, árulásokkal, paradoxonokkal teli históriában a Sors nem is legkisebb fintora az, hogy Nagy Imre két, rendkívül jelentős munkájának a fennmaradását – a román Securitaténak köszönhetjük.*9
Miközben a snagovi deportáltak számára meglehetősen egyhangúan teltek a napok, a külső világban felgyorsultak az események. Január elseje és 3-a között Budapesten nemzetközi párt-tanácskozás zajlott le, amelyen a magyarok mellett a szovjet, a román, a csehszlovák és a bolgár pártok vezetői vettek részt. Az összejövetel fontosságát aláhúzta, hogy a szovjet pártot Hruscsov és Malenkov képviselte. Két napra rá, január 5-én a Kádár-kormány nyilatkozatot adott ki, amelyikben ez a mondat szerepelt: „Nagy Imre és kormánya árulása révén megnyitotta az utat a fasiszta ellenforradalomnak.” Négy hét elég volt ahhoz, hogy a magyar és nemzetközi kommunista vezetők messzire rugaszkodjanak el a december 8-i nyilatkozattól, amelyik még bizonyos érdemeket is talált Nagy Imre és csoportja tevékenységében. Először hangzott el az október–novemberi eseményekről sommázva a „fasiszta ellenforradalom” minősítés, és Nagy Imréék vonatkozásában először hangzott el a vészjósló szó: „árulás”.
Január közepén Budapestre látogatott Csu En-láj, Kína miniszterelnöke. Csu körutat tett egy sor európai kommunista fővárosban, amelyiknek fő célja az volt, hogy megtámogassa Hruscsovot, segítsen helyreállítani a szovjet vezető tekintélyét, amelyet a magyar események alaposan megtépáztak. A kínai vezetés akkor még a Hruscsov-kártyát játszotta meg a Kreml sztálinistáival, Molotovval, Malenkovval, Kaganoviccsal szemben, arra számítva, hogy a jövőben vele könnyebb dolga lesz, mint a „keményvonalasokkal”, és eljön majd a pillanat, amikor neki benyújthatja a mostani támogatás számláját. (Ez utóbbi tévedésnek bizonyult, de attól, hogy ez kiderüljön, még hosszú esztendők választották el a történet szereplőit.)
Csu és kísérete alapos tárgyalást folytatott Kádárékkal, egészében véve a kemény kéz politikáját javasolva nekik. Nagy Imréék megítélését illetően a január elejei értekezletnél is durvábban fogalmazott, amikor kijelentette: „Nagy Imre klikkje az árulás mocsarába süllyedt”. A közös magyar–kínai nyilatkozat, amelyet a látogatás végén adtak ki, Nagy Imrét már csak „árulónak és renegátnak” nevezte.
Úgy festett tehát, hogy az egyetértés teljes Csu és a Kádár-kormány között. Egyvalamiben azonban mégsem értettek egyet, legfeljebb ezt nem hozták nyilvánosságra. Csu, akit Hruscsov a Titónál tett brioni látogatása során, 1956 novemberében, „balsoj diplomaty”-nak nevezett, azt javasolta ugyanis, hogy az „ellenforradalom főbűnöseit” ne végezzék ki. A kínai párt tapasztalataira hivatkozva két érvvel is előrukkolt. Az egyik az volt, hogy ha ezek az emberek életben maradnak, akkor „élő bizonyíték van a kezünkben”, amelyet bármikor, más, változó körülmények között is elő lehet majd venni, és újra fel lehet használni. A másik érv úgy hangzott, hogy kivégzésük esetén az ellenség „mártírként” fogja őket szerepeltetni. Ami ennél az ésszerűbb érvelésnél is meglepőbb volt, az az, hogy az akkor még az országos és nemzetközi megbecsülésnek mélypontján álló Kádár ebben az egy kérdésben szembefordult a világtekintélynek számító Csuval. Szinte kioktatta a nagy Kína miniszterelnökét, mondván – mintha az magától nem tudta volna –, hogy Magyarországon más a helyzet, mint Kínában: „Ha a vezetőket nem büntetik meg – szögezte le –, akkor a tömegek nem látják, hogy ez a kormány az ellenforradalommal komolyan le akar számolni. Nagy Imre áruló szerepe egyre láthatóbb és bizonyíthatóbb.”
Két hónap sem választ el azoktól a kádári kijelentésektől, miszerint neki, aki miniszter volt Nagy Imre kormányában, személyes meggyőződése, hogy sem Nagy Imre, sem csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni, s attól, amit november 26-án, közvetlenül a Romániába hurcolásuk után mondott: „Megígértük, hogy Nagy Imre és barátai irányában mi nem szándékozunk bírói úton fellépni a múltban elkövetett bűnök miatt, még akkor sem, ha utóbb azokat ők maguk is elismerik. Mi megtartjuk ezt az ígéretünket.”
Nagy Imre és barátai semmit sem ismertek el, és Kádár János – Csu En-lájjal is szembefordulva – már a halálos ítéletek jogosultsága mellett kardoskodott.
A magyar párt megbízásából, 1957 januárjában, Bukarestbe utazott Kállai Gyula, az Ideiglenes Vezetőség tagja. Feladata az volt, hogy kifürkéssze: a deportáltak közül ki miként vélekedik az október–novemberi eseményekről, változott-e az a magatartásuk, amit a mátyásföldi iskolaépületben tanúsítottak, hajlandók-e az önkritikára és a Kádár-kormány támogatására. Éket igyekezett verni a csoport tagjai közé – ez legfeljebb annyiban sikerült, hogy a három „moszkovita” deportált közül a régi pártember, Szántó Zoltán, késznek mutatkozott az együttműködésre, Lukács György és Vas Zoltán pedig elhatárolódott a forradalom bizonyos intézkedéseitől – a Varsói Szerződésből való kilépéstől, a semlegesség kinyilatkoztatásától –, de, Szántóval ellentétben, arra nem voltak kaphatók, hogy erről nyilatkozatot írjanak alá. Nagy Imre és a többiek, akiket a Kállaival való találkozásra néhány órára Bukarestbe vittek, semmiféle engedményre nem voltak hajlandók.
Budapestre visszatérve Kállai rendkívül ellenséges jelentést adott bukaresti tapasztalatairól, amit azzal is aláhúzott, hogy a román fővárosban konzultált a román és az ott tartózkodó szovjet vezetőkkel is, és „az összes álláspont az én javaslatom alapján alakult ki”. (Keménységéért azonnal megkapta jutalmát: a következő hónapban már művelődésügyi miniszter, majd miniszterelnök-helyettes, miniszterelnök, a PB tagja, a KV titkára lett…)
Kállai jelentésének volt egy különösen komisz része. Ez így hangzott: „Az életkörülményeket tekintve, a csoport élelmiszer-ellátása fejedelmi. Romániában, de még Magyarországon sem élnek így az emberek. Túl sok narancsot, túl sok banánt kapnak. A románok ruhákat adtak valamennyiöknek, szőrmebundákat, öltönyöket. Heteken át szabók dolgoztak számukra. Még nylon-holmijaik is vannak…”
Dejék, akiknek ott, helyben nyilván ugyanezt elmondta, sürgősen gondoskodtak arról, hogy ez a „visszásság” ne tartson tovább. A koszt rosszabb lett, a levelezési lehetőséget megszüntették, és az újságok is ritkábbá váltak.
Nagy Imre, aki még ezt megelőzőleg a menedékjog tiszteletben tartását hangoztatva, politikai kérdésekben január első felében egy-egy levelet írt Chivu Stoicának, majd Dejnek – miután ezekre semmi választ nem kapott –, két hosszú levelet címzett a régi baráthoz, Valter Romanhoz. Felsorolja panaszait, nem utolsósorban az egészségügyieket: a feleségének máj és epe, neki szívbetegsége van; sem az orvosi ellátás nem megfelelő, sem az élelmezés nem veszi tekintetbe a bajaikat, és nagy keserűséggel jegyzi meg: „A helyzetünk méltatlan és megalázó”. Kéri Romant, hogy ha mindez „érdekli a román vezető elvtársakat, akkor mutasd meg nekik a levelemet”. Valter Romantól semmi válasz nem érkezett.*10
Arra nincs bizonyíték, hogy Roman ezeket a leveleket megkapta-e, avagy sem, minthogy arra sem, hogy ha megkapta, továbbította-e őket.
Mindenesetre Dejéknek kezdett elegük lenni a snagovi vendéglátásból. Mihamarabb szerettek volna túladni Nagyon és csoportján. Jepisev bukaresti szovjet nagykövet február 27-én azt jelentette Moszkvának, hogy véleménycserét folytatott Dejzsel és Bodnăraşsal, akik konkrét magyar lépéseket sürgettek a „januári forgatókönyv realizálására”. (Maga a „forgatókönyv” ismeretlen, de az elkövetkező eseményekből nem nehéz kitalálni, mi állhatott benne.) A szovjet párt Elnöksége március 4-én határozatot hozott, miszerint Ponomarjov elvtárs, a Központi Vezetőség tagja Bukarestbe utazik, hogy „román barátainkkal” megbeszélje a Jepisev-féle táviratban kifejtett kérdéseket.
Ponomarjov március 12-én részletes jelentést tesz a bukaresti útjáról a szovjet párt Központi Vezetéségének. Elmondja, hogy megbeszéléseket folytatott Kállai Gyula elvtárssal, aki ez alkalomból ugyancsak Bukarestbe jött, és aki informálta: Lukács György a közeljövőben hazatérhet Magyarországra; Szántó Zoltánnal és Vas Zoltánnal kapcsolatban megkérik a román elvtársakat, hogy még egy évig maradhassanak Romániában; ami pedig a többieket illeti, az elkövetkezendő 7–10 napban a Nagy-csoport ügyének nyomozására Bukarestbe küldik a magyar belügyminisztérium 3–4 munkatársát. A Kádár-kormány „a korábbiakhoz hasonlóan” (januári forgatókönyv?) továbbra is feladatának tartja Nagy Imrének és csoportjának bíróság elé állítását.
Ami a román vonatkozásokat illeti, Ponomarjov a következőket jelenti: „A román elvtársak hangsúlyozzák, hogy készek mindenféle együttműködésre a Nagy-csoport leleplezésében. (Példának okáért: Moghioroş elvtársat megbízták, hogy beszélgessen Szántó Zoltánnal, aki sokat tud a Nagy-csoportról, és mindent meg fognak tenni, hogy felhasználják őt Nagyékkal szemben.) Ugyanakkor hangsúlyozzák, hogy a Nagy-csoport nyomozását a magyar szerveknek kell kézbevenniök, és hogy ehhez Bukarestbe kell érkeznie az MSZMP KB képviselőjének, valamint a belső őrizetet a magyaroknak kell ellátniok”.
Ponomarjov ehhez hozzáteszi: „Kállai elvtárs távozása után a román elvtársak egy beszélgetés keretében kifejezték aggodalmukat amiatt, hogy véleményük szerint Magyarországon nem folyik megfelelőképpen Nagy eljárásának előkészítése. A román elvtársak e véleményével egyet kell értenem”.*11
Világos: Dejék még Kádáréknál is türelmetlenebbek voltak azirányban, hogy Nagy és csoportja bíróság elé kerüljön, s mivel ilyen tárgyalásra csak Budapesten kerülhetett sor – siettették távozásukat abból a Román Népköztársaságból, amelyik pedig „szíves vendéglátásáról” biztosította őket és az egész világot.
A „forgatókönyv” kivitelezése most már nem váratott sokáig magára. Március végén Bukarestbe érkezett egy „különleges” magyar belügyi csoport, Rajnai Sándor rendőr alezredes vezetésével. Snagovba mentek és sorra letartóztatták azokat a férfiakat, akiket Budapesten bíróság elé akartak Kádárék állítani. Vásárhelyi Miklós, Nagy Imre közvetlen munkatársa, az egyik deportált, így emlékezett vissza egy interjúban lefogásának körülményeire:
„Április 10-én Mladin román ezredes vacsora után közölte velünk, hogy Budapestről jöttek elvtársak, megbízottak, és beszélni akarnak velünk. A vacsora végeztével a családfők vonuljanak egy, a konyha melletti terembe, ahová egyébként mi soha nem léptünk és nem léphettünk be, és ott történik majd a megbeszélés. Hát valóban, mindannyian odamentünk… Akkor Mladin bejelentette, hogy most a magyar elvtársak beszélni akarnak velünk, mire belépett egy Rajnai nevű…
Vásárhelyi Miklósné közbeszólása: – Révész…
Vásárhelyi: – Akkor még Révésznek hívták, utána lett Rajnai, két másik ávós tiszt kíséretében, mind polgári ruhában, rendkívül választékosan öltözötten, különösen Révész, akin hófehér ing, a legdivatosabb nyakkendő és arany ingelők voltak, és amikor Mladin azt mondta, hogy hát itt vannak a magyar elvtársak, akkor Haraszti Sándor azt felelte, hogy ha beszélni akarnak velünk, akkor tán üljünk le. Mire Rajnai megszólalt: erre semmi szükség nincsen, mert ők bennünket a Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Ügyésze nevében őrizetbe vesznek, és felolvasta a Biszku Béla akkori belügyminiszter aláírásával ellátott letartóztatási parancsot. Ez az egész drámai fordulat pillanatok alatt zajlott le, és most megint a klasszikus ázsiai módszerek szerint ránk tört óriási gorilláknak egész hada. Ott álltunk, többnyire melegítőkben, egy szál ingben, ahogy este a vacsorához lementünk, kétoldalt megragadtak bennünket, és még úgyszólván lépni sem tudtunk, úgy, a levegőben cipelve vonszoltak ki bennünket, külön-külön egy-egy személyautóhoz, ott megbilincseltek, és úgy szállítottak be az éjszakában, a sötétben Bukarestbe.”*12
Hasonló módon fogták le Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, Jánosi Ferencet, Haraszti Sándort, és néhány nappal korábban Szilágyi Józsefet, Nagy Imre titkárságának vezetőjét, Tánczos Gábort, a Petőfi Kör főtitkárát, és Fazekas György újságírót – őket azzal az indoklással, hogy átköltöztetik őket. Mikor aztán egy közeli helyen közölték velük a letartóztatásukat, Szilágyi és Fazekas dulakodni kezdett a rájuk törő román „gorillákkal”, akik alaposan összeverték mindkettőjüket, s így kerültek Bukarestbe, a Securitatéra.
Nagy Imrét a Rajnai-csoport április 14-én tartóztatta le, és ugyancsak Bukarestbe szállította.
Hátra volt a Magyarországra vitel. Akárcsak a deportálás küszöbén, amikor hivatalos „felkérő” levelet követeltek a magyar kormánytól, a román párt- és kormányvezetők a „visszaszolgáltatás”-kor is óvatosak voltak, és megkívánták a formaságok teljesítését. Így aztán Kádár már április 5-én levelet írt Chivu Stoica miniszterelnöknek, amiben annak rendje és módja szerint kérte, hogy a román kormány vonja meg a menedékjogot Nagyéktől. Ezzel a román kommunisták fedezve érezhették magukat. Arra az elhanyagolható részletre már minek is ügyeltek volna, miszerint a november 22-i, a menedékjogot biztosító levélváltásban volt egy olyan formula, hogy: „A Román Kormány engedélyezni fogja ezen személyek kérésére a Magyar Népköztársaságba való visszatérésüket, amikor a Magyar Kormány ezt célszerűnek tartja”. Arról, hogy „ezen személyek” nem kérték letartóztatott rabokként való visszatérésüket a Magyar Népköztársaságba, a Román Kormány nagyvonalúan „megfeledkezett”.
Az április 10-én letartóztatott férfiakat négy napig szűk alagsori zárkákba csukták. 14-én közölték velük, hogy elszállítják őket, végezzék el szükségleteiket, mert a repülőgépen mozdulni sem lesz módjuk, aztán fekete szemüveget raktak rájuk, megbilincselték őket, és betuszkolták őket egy-egy autóba. Kivitték őket egy repülőtérre, ahol két-két őr felmarkolta mindegyiket, és úgy rakta fel a gépbe. Nagy Imrét és azokat, akiket aznap tartóztattak le Snagovban, egyenesen a repülőtérre hozták. Így utaztak a magyar forradalom kiemelkedő vezető férfiai, vakon és bilincsbe verve, mint a legveszedelmesebb bűnözők, Bukarestből Budapestre.
Budapesten a város belterületén, a Duna közelében lévő Gyorskocsi utcai börtönbe vitték a csoportot, és – egymástól elszigetelve – ott voltak 14 hónapig, 1958 júniusáig. Mikor 1956 novemberében Romániába hurcolták őket, ezt a magyar hatóságok is, a románok is közölték a világgal – emlékezetes, hogy a román kormány még az ENSZ-ben is garanciát vállalt értük. Magyarországra való visszaszállításuk a legnagyobb titokban történt, ezt senki sehol nem hozta nyilvánosságra.
Már az alatt az idő alatt is, amit Nagy Imréék Romániában töltöttek, s az alatt a 14 hónap alatt is, amíg a Gyorskocsi utcai börtönben sínylődtek, de egy ideig azt követően is a Kádár-rendszer terrorja söpört végig Magyarországon. A forradalom alatt készített fényképek, híradófilmek, feljelentések, besúgások alapján tízezrével tartóztattak le embereket, elsősorban fiatalokat, munkásokat és értelmiségieket. Külön „vásárlókat” küldtek Nyugatra, hogy nyugati újságírók és televíziók fotóit-filmjeit felkutassák és felvásárolják, és ezen az alapon is azonosítsák a forradalomban résztvevőket. Vésztörvényszékeket állítottak fel, amelyek gyorsított ütemben működtek. Nemcsak a felkelő csoportok vezetőit küldték bitófára, hanem olyanokat is, mint Tóth Ilona fiatal orvostan-hallgatónő, akit gyilkossággal vádoltak, vagy Pálinkás Antal őrnagy, akinek a bűne az volt, hogy ő szabadította ki házi őrizetéből és kísérte fel Budapestre Mindszenty hercegprímást, vagy Földes Gábort, a győri színház kommunista igazgatóját, akire ráfogták, hogy az ávósok ellen uszította a tömeget, vagy az ugyancsak kommunista Mecséri honvédezredest, akinek az egysége 1956. november 4-én tűzharcba keveredett a Budapestre törő szovjet páncélosokkal. Voltak olyan fiatalok, akik letartóztatásukkor még nem töltötték be a 18. életévüket, mint például Mansfield Péter (helyesen: Mansfeld). A magyar törvények értelmében, mint kiskorúakat, nem lehetett halálra ítélni őket. Ezeknél megvárták a 18. születésnapjukat, és ezután ítélték el, akasztották fel őket. A tárgyalások, a kivégzések a legnagyobb titokban történtek, a kivégzetteket jeltelen sírokba helyezték, még legközvetlenebb családtagjaik sem tudhatták, hol nyugszanak szeretteik. Az akasztások száma meghaladta a 350-et.
Az új hatalom letartóztatta a Nagy Imre-kormány két államminiszterét, Bibó Istvánt és Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, Göncz Árpádot, a Magyar Köztársaság későbbi elnökét, Kardos Lászlót, a népi kollégiumok mozgalmának egykori vezetőjét, Darvas Ivánt, az ország egyik legnépszerűbb színészét, a munkástanácsok vezetőit, a legismertebb kommunista írók közül a Kossuth-díjas Déry Tibort, Háy Gyulát és Zelk Zoltánt – őket hármukat, Tardos Tibor íróval együtt „íróperben” ítélték el hosszabb börtönbüntetésre –, és még sokakat az Író-szövetség és az Újságírószövetség tagjai közül. És ezek csak az úgynevezett hírességek, az országszerte ismert emberek voltak. A „névtelen” letartóztatottaknak, bebörtönzötteknek, internáltaknak, állásukat-kenyerüket veszítetteknek a számát mindmáig senki sem tudja pontosan összegezni – ez a szám meghaladja a több tízezret.
Magyarországon kívül még egy ország volt, amelyikben az ’56-os forradalom idején és azt követően a kommunista vezetés parancsára végigsöpört a terror: Románia. Dejék felhasználták az alkalmat, hogy leszámoljanak mindenkivel, aki a magyar forradalommal rokonszenvezett, románokkal, szászokkal, zsidókkal, és ami különösen kapóra jött nekik: megfélemlítsék és megnyomorítsák a magyar kisebbséget. „Vegyük fel a harcot, és csírájában fojtsuk el az ellenforradalmi elemek kísérleteit, bármely formában jelentkeznek is” – adta ki az utasítást Ceauşescu a bukaresti pártbizottságban.*13
Dejnek és társainak rettegése attól, hogy a magyar forradalom az ő hatalmukra is veszélyt jelenthet, nem volt alaptalan. Erdélyben és Bukarestben az október 23-án kezdődő budapesti események nemcsak érthető érdeklődést, hanem széles körű rokonszenvet is váltottak ki. Az első megmozdulás Temesvárott történt, ahol a zömmel román és szász egyetemi hallgatók október 30-án és 31-én monstre-tüntetéseket rendeztek. A hatalom 2500–3000 diákot tartóztatott le, ezek közül utóbb 31-et ítéltek el, 1-től 8 évig terjedő börtönbüntetésre.
Kolozsvárott az akkor még önálló magyar Bolyai Egyetem hallgatói közös tüntetésben állapodtak meg a Babeş Egyetem román hallgatóival. Ebből a tüntetésből nem lett semmi, mert a Babeş rektora, Raluca Ripan figyelmeztette a román diákokat, hogy a magyar követelések között szerepel Erdély visszacsatolása is – amiből egy szó sem volt igaz. A tüntetés elmaradása és a viszonylagos nyugalom azonban nem akadályozta meg Dej pártját abban, hogy Kolozsvárott ne foganatosítsanak terrorintézkedéseket. Megrendezték az úgynevezett Bolyai-pert, amelyiknek fővádlottja Várhegyi István volt, akit hét évre ítéltek. Vele együtt tartóztatták le Nagy Benedeket, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Páskándi Géza költőt. További kolozsvári letartóztatottak: Dávid Gyula, Bartis Ferenc, Lakó Elemér, Varró János, Vastag Lajos, Páll Lajos, Péterffy Irén. Koncepciós perbe keverték Dobai Istvánt, a Bolyai Egyetem jogi tanszékének tanársegédét, dr. Dobri János teológiai tanárt.
Az úgynevezett Szoboszlay-perben 56 ítéletet hoztak, köztük 11 halálosat. Szoboszlayt és tíz társát kivégezték. Az érmihályfalvi csoport perében 31 ítélet volt, két kivégzéssel. A nagyváradi fiatalok közül 504-et tartóztattak le, és 59-et ítéltek el. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségéből 1000 fiatalt hurcoltak meg, 77-et ítéltek el. A Palotás-csoport: 24 elítélt, a gyulakutai csoport: 7 elítélt, a csíkszeredai csoport: 11 elítélt, a Székely Ifjak Szövetsége: 9 elítélt, a szovátai csoport: 6 elítélt, erdélyi magyar evangélikus egyház: 12 elítélt, unitárius lelkészek: 6 elítélt, Kacsó Tibor csoportja: 3 elítélt, kolozsvári protestáns teológusok: 11 elítélt, Török József csoportja: 14 elítélt.
A bírák és az ügyészek között vegyesen voltak románok és magyarok. A Szoboszlay-perben, ahol a vádlottakra összesen – a kivégzéseken túl – 1300 év büntetést szabtak ki, az ítéletek jó részét a tordai mellényszabóból lett Macskási Pál „hadbíró-őrnagy” hirdette ki. Jellemző a kommunista hatóságok viselkedésére, hogy a hat évre ítélt Páskándi Géza ügyvédjét, Reich Miklóst utóbb letartóztatták, majd eltiltották az ügyvédi gyakorlattól, s a további zaklatások elől öngyilkosságba menekült.
Egyedül a szamosújvári börtönben, ahol 3000 férőhely volt, 10 000 embert zsúfoltak össze. A kihallgatási viszonyokra dr. Gazda Ferenc, a Román Tudományos Akadémia kolozsvári nyelvészeti intézetének egykori kutatója így emlékezik vissza: „Voltak mindenféle kínzóeszközök, két pár bak, egyméteres, vagy valamivel magasabb vasrudak (ranga), különböző hosszúságú és vastagságú korbácsok, vastag talpú bakancsok, különböző méretben, bilincsek hosszabb-rövidebb lánccal, kötelek és egyéb dolgok, amikről nem is tudom, hogy mire használhatták.”
A fentiek messze nélkülözik a teljesség igényét. Mai és nem végleges összegezés szerint 13 kivégzést hajtottak végre a kihallgatások során a börtönökben, a Duna-deltában, ahová sokakat elhurcoltak, 37-en vesztették életüket.*14
A magyar ’56 szolgáltatta az ürügyet arra, hogy Dej és a pártlétrán egyre magasabbra kapaszkodó Ceauşescu 1959-ben megszüntesse az önálló Bolyai magyar egyetemet, és beolvassza azt a Babeşről elnevezett román egyetembe. Ennek az intézkedésnek következményeként lett öngyilkos az erdélyi magyar kultúra két kiemelkedő alakja: Szabédi László költő és Csendes Géza prorektor.
A kommunista párt ökle nemcsak magyarokra sújtott le. Nem tudjuk, hogy a román történészek elvégezték-e már a kutatást ez ügyben, és milyen megállapításokra jutottak. A rendelkezésünkre álló, töredékesnél töredékesebb adalékok névszerint szólnak a magyar forradalommal rokonszenvező és emiatt meghurcolt vagy kivégzett románok közül Aurel Baghiuról, Caius Mutuiról és Teodor Mărgineanuról, a borgóprundi tankezred főhadnagyáról, aki elindult egységével, hogy felszabadítsa a szamosújvári börtönt, és emiatt kivégezték. Külön pert rendeztek Brassóban a magyar forradalommal rokonszenvező szász íróknak, ’56 ürügyén zsidó rabbikat és kereskedőket is letartóztattak.
A legrészletesebb és legdrámaibb beszámolót arról, miként bántak a román hatóságok azokkal a románokkal, akik a magyar forradalommal rokonszenveztek, Paul Gomától ismerjük, attól az írótól, aki a nyugati világban hazája egyik legmegbecsültebb alakjai közé tartozik. Goma 1956-ban 21 éves volt és a bukaresti egyetem filológiai fakultásán tanult. Arról, hogy mi történik Budapesten – diáktársaival együtt – a Novisadi Rádió román nyelvű adásaiból értesült. Felbuzdulva, néhányan papírra vetették legfőbb követeléseiket: a szovjet csapatok távozását, a kollektivizált földek visszaadását a parasztoknak, az orosz nyelv kötelező tanításának eltörlését az iskolákban, bizonyos utcanevek megváltoztatását. Nem volt strukturált szervezkedés, nem léptek kapcsolatba más egyetemekkel, legfeljebb csoportok formálódtak, sokkal inkább baráti, mintsem forradalmi vagy ellenforradalmi hangulatban.
A hatóságok azonnal és kímélet nélkül lecsaptak rájuk. Nem tömeges letartóztatások történtek, hanem – megtudván, hogy a diákok a szovjet beavatkozás másnapján, november 5-én tüntetésre készülnek – még 4-én este összeszedték azokat, akiket a mozgolódás vezetőinek tartottak. Goma nem tartozott a lefogottak közé. Akkor még nem.
A fiatal diák, aki írónak készült, elhatározta, hogy a maga eszközével, az irodalommal veszi fel a harcot. November 13-án, egy egyetemi gyakorlaton, ahol a diákok – megbeszélés végett – saját munkáikból olvastak fel, Goma egy regényrészletet adott elő, amelyikben – eléggé rendszertelenül – szó esett a kolhozosításról, a magyar eseményekről, a románok gyávaságáról, a Securitate visszaéléseiről.
November 22-én egy egyetemi óra közben letartóztatják. Szinte megkönnyebbül. Két módot lát arra, hogy megmutassa emberi méltóságát: „magyarosan”, ha barikádokon harcolhatna a tankok ellen, vagy „románosan”, börtönbe menve. Barikádok nincsenek Bukarestben – teljes tudatossággal választja a börtönt. Vele egyidőben, előtte vagy utána több ezer diákot tartóztatnak le, vagy azért, mert tüntetni akartak, vagy azért, mert néhány nem tetsző szót ejtettek ki.
A Securitate nyomozói, minekutána alaposan megverték, ezt mondják neki: „Azért, amit tettél, normális viszonyok között csak verést kaptál volna, aztán hazamehettél volna.” De a körülmények nem „normálisak”.
Hetekig tartó fogság és nyolc hónapig tartó elszigeteltség után bíróság elé állítják. A bíróságok – akárcsak Magyarországon – „gyorsított eljárással” dolgoznak. A fiatalok ezreit taszítják ki a társadalomból, törik ketté az életüket, a jövőjüket.
Goma viszonylag enyhe ítéletet kap: két évet. Majdnem csalódott. Még nem tudja, mi vár rá.
Gherlára*15 kerül. Régebbi foglyokkal együtt 250 diák van ott. A higiénia nem létezik, az élelmezés – jóformán semmi, a víz: napi negyedliter. Se posta, se könyvek. A séta – legjobb esetben hetenként – tíz perc. Összesen 8000 fogoly sínylődik Gherlán, télen dideregnek, nyáron a hőség gyötri őket, és télen-nyáron éheznek. A verés mindennapos, de nem ritka a kínzás sem.
Paul Goma nem tudja befogni a száját. Rendszeresen gumibotozzák. Jól megtermett, erős – szenved, de nem törik meg.
Két nappal a szabadulása előtt úgy megverik, mint addig még soha. A száját betömik, hogy ne ordíthasson. Tudatos alapossággal verik a kezét, a lábát, a bokáit, mindenét. Húsz körméből tizenhetet eltörnek, kiszakítanak.
1958. november 21-én, a szabadulása napján, közlik vele, hogy nem mehet haza a szüleihez. Személyi igazolványára két betűt pecsételnek: D. O. – Domiciliu obligatorie. Lateşti-be, Constanţa megyébe kell mennie. Két évre.
Lateşti. Már nem börtöncellákban, de nem is szabadon, száz és száz D. O. nyomorog-szenved, didereg-izzad ebben a villany és folyóvíz nélküli faluban. Olyanok, akiket a II. világháború előtti-alatti szerepükért, olyanok, akiket 1944 utáni ellenzékiségükért, vagy éppen semmiért száműztek ide. Húsz „hungarióta” van közöttük – azokat nevezik így, akik azért kerültek ide, mert a magyar forradalommal rokonszenveztek.
Mikor a két esztendő leteltével szabadulna, minden indokolás nélkül közlik vele, hogy további két évig kell Lateştiben maradnia.
Így lesz a kétéves, túl enyhének vélt börtönbüntetésből hat esztendő.
1962-ben lesz „szabad”. Az egyetemre „természetesen” nem lehet visszamennie. Három éven át különféle, összevissza munkákból tengeti életét. Vándorfényképész, szombat esti bálokon trombitál. Pária, a társadalom kitaszítottja lett.
1965-ben megengedik a volt politikai foglyoknak, hogy beiratkozhassanak az egyetemre. A már elvégzett évek, a megszerzett vizsgák nem számítanak. Mindent a nulláról kell kezdeni.
Az első nap, amikor belép a tanterembe, feláll egy lány, virágcsokrot nyújt át neki. Nem, nem a börtönben eltöltött évek miatt. Az egész osztály azt hiszi, hogy ez a harmincéves férfiú a tanáruk.
Goma haja galambszürke. Vagy inkább galambfehér.
A magyar forradalommal való rokonszenvezése miatt kilenc évet – és milyen kilenc évet! – vesztett az életéből.*16
Visszatérve a magyar forradalom történetének fő vonalához: az iméntiekből is láthatón, 1957-ben és 1958-ban a rettegés csendje borult Magyarországra és Romániára is.
Ebbe a csendbe hasított bele 1958. június 17-ének reggelén a budapesti rádió közleménye, amely ország és világ tudomására hozta, hogy június 9-e és 15-e között Budapesten lezajlott Nagy Imrének és társainak pere, 15-én a bíróság négy halálos ítéletet hozott, a halálra ítéltek Nagy Imre mellett Maléter Pál, Szilágyi József és Gimes Miklós voltak, és a halálos ítéleteket június 16-án már végre is hajtották. A további ítéletek a következők: Donáth Ferencet 12 évre, Tildy Zoltánt 6 évre, Kopácsi Sándort életfogytiglanra, Jánosi Ferencet 8 évre és Vásárhelyi Miklóst 5 évre ítélték.
A pert a legnagyobb titokban folytatták le. Azóta kiderült, hogy hosszú hónapokig tartó kihallgatások után valójában már februárban megkezdték, de néhány nap után felfüggesztették, nem utolsósorban azért, mert a tárgyalást vezető bírát nem tartották elég keménykezűnek. A bíróság új elnöke, egy Vida Ferenc nevű régi kommunista párttag, júniusban már a legteljesebb kíméletlenséggel vezette a tárgyalást. Kiderült az is, hogy Losonczy Géza volt államminiszter, aki a másodrendű vádlott lett volna, s aki ellen azért szüntették meg az eljárást, mert – mint a hivatalos közlemény mondta – a börtönben „betegség következtében” meghalt, gyanús körülmények között halt meg. Éhségsztrájkba kezdett, és egyes rabtársai szerint, mesterséges táplálás közben a gumicsövet a nyelőcső helyett a légcsövébe dugták. Kiderült az is, hogy Szilágyi József, akit a hivatalos közlemény szerint június 15-én ítéltek halálra, és 16-án végeztek ki, akkor már hónapok óta nem élt. Az első februári tárgyaláson olyan megengedhetetlen kérdéseket tett fel: miért nincs ott a vádlottak közül Losonczy Géza, és miért nem a hazaáruló Kádár János ellen folyik a per? Így hát ügyét elkülönítették a többiekétől, és ezt a fékezhetetlen bátorságú embert gyorsított eljárással ítélték halálra, és már április 24-én kivégezték.
Az ítélet indokolása éppúgy a valótlanságok hosszú litániája volt, mint ezek a „részletek”. Hazaárulás, a magyar népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, titkos, államellenes összeesküvés a hatalom erőszakos úton való megragadására, Mindszenty hercegprímással, a hazai reakciós és fasiszta elemekkel való cinkosság, „bizonyos imperialista körökkel, élükön az amerikai imperialistákkal” való együttműködés, beleértve a „hírhedt Szabad Európa Rádiót” (amelyik a forradalom egész ideje alatt uszított Nagy Imre ellen…), „felhívás a nyugati imperialisták nyílt fegyveres beavatkozására”, (ennek „bizonyítéka” Nagy Imre 1956. november 4-i, hajnali rádióbeszéde volt, amelyikben erről egyetlen szó sem esett…), és a két egyenruhás vádlott, Maléter Pál tábornok és Kopácsi Sándor rendőr alezredes esetében a „katonai zendülés” is.
Ezeket a vádakat nemcsak a megfélemlített ország és a külvilág közvéleménye nem hitte el, hanem feltehetően azok sem, akik megfogalmazták őket.
A hivatalos közlemény azt is megjegyezte, hogy a halálraítéltek közül Nagy Imre (aki a tárgyalás során körömszakadtáig küzdött – már nem az életéért, hanem az igazságért) nem kér kegyelmet.
A halálraítélteket június 16-án hajnalban akasztották fel, és ugyanúgy jeltelen sírokba temették el őket, mint a magyar forradalom többi kivégzettjét.
A kivégzéseket a nyugati világban és az úgynevezett „harmadik világban” egyöntetű felháborodás fogadta. Angliában tiltakoztak a munkáspártiak és a konzervatívok, Amerikában a demokraták és a republikánusok, Franciaországban a Szakszervezeti Szövetség képviselői és az Emberi Jogok Nemzetközi Ligája, Indiában a szocialisták, szovjetellenes tüntetések voltak Svájcban, Dániában, Japánban, Argentínában – a sor hosszan volna folytatható. A két legnagyobb nyugati kommunista pártból, a franciából és az olaszból, amelyek egyetértettek az ítéletekkel, százával léptek ki a régi párttagok.
Hivatalos jegyzékben tiltakoztak a jugoszláv kommunisták is. Számukra már az is komoly pofon volt a világ szeme láttára, hogy a szovjetek és Kádár – ígéretüket megszegve – elrabolták Nagy Imrét, és mindazokat, akiknek ők a nagykövetségük épületében menedéket adtak. De ennél is sokkal keményebb pofon volt a kivégzések sora, és az, hogy az ítélet vádirata Nagy Imrééknek szemére vetette – mint valami főbenjáró bűnt – a Tito Jugoszláviájával való kapcsolatokat.
A kommunista tábor sajtója „természetesen” helyeselte az ítéleteket és a kivégzéseket. A szovjet lapok szerint „az ítélet szigorú volt, de igazságos”. A bolgár kommunista párt elégtétellel vette tudomásul, hogy „elpusztultak a kutyák”. A kínaiak, akik másfél évvel korábban még azt tanácsolták Kádárnak, hogy a forradalom vezetőit ne végeztesse ki, most pártlapjukban ezekkel a szavakkal üdvözölték a kivégzéseket: „Jó hír érkezett Budapestről”. Csatlakozott a kórushoz a román kommunista párt is.
Majdnem húsz évvel később, 1976-ban, Valter Roman, akinek volt némi szerepe az eseményekben, a következőket jegyezte fel egy olyan szövegben, amelyik Romániában nem került publikálásra: „Nagy nem kevés hibát követett el. Mégis nekem az a meggyőződésem, hogy a maga módján látnok volt. A vágya az volt, hogy Magyarország független szocialista ország legyen, és a sorsa Budapesten dőljön el. Ebben a kérdésben egyetértettünk. De én mégis szemére vetettem azt az eljárást, amelyhez folyamodott, és aminek nagy bonyodalmak lettek a következményei, felesleges bonyodalmak az események alakulásában. Nagyon sajnáltam, hogy mindez oly rosszul végződött… Álláspontját, ahogyan ezt nekem mondta, három pontban lehetett összegezni: függetlenség, szocializmus a szabadságban és barátság Romániával. Nem értette meg, hogy a pillanat nem volt alkalmas ezekhez a dolgokhoz. Kegyeletes emléket őrzök róla”.*17 Nehéz volna eldönteni, hogy ezekben a sorokban mi a több: az utólagos rokonszenvező megértés annak részéről, aki végül is nem kapta meg pártjától a remélt fizetséget baljós tevékenységéért, avagy a rossz lelkiismeret kései furdalása.
Nagy Imréék sorsának tragikus alakulásában szerepe volt a Szovjetuniónak és Hruscsovnak. A Sztálint és módszereit leleplező, a „szocialista törvényességet” meghirdető Nyikita Hruscsov a magyar forradalmi vezetők kivégzésének jóváhagyásával a pártján belüli ellenzéke felé demonstrálni akarta, hogy tud ő keménykezű is lenni, ugyanezt meg akarta mutatni a kínai kommunistáknak is, akikkel kezdett ellentétekbe bonyolódni, és akik egyebek közt a szemére vetették Sztálin túl harsány és nyilvános megbélyegzését, és fenyegető üzenetet akart küldeni Jugoszlávia irányába is, amelyikkel éppen akkor megromlott a szovjet párt viszonya. Ugyanakkor a fő felelősség mégsem az oroszokat terheli. A Kreml különböző, a nemzetközi viszonyok alakulása miatti okok miatt kétszer is azt rendelte el Budapesten, hogy ne kezdjék még meg a pert, illetve függesszék fel az eljárást, és végső soron Kádárékra bízta az ítéleteket.
A fő felelősség Kádár Jánosé. Ő később többször is hivatkozott arra, hogy ha Nagy Imre aláírta volna a miniszterelnöki tisztéről történő lemondást, akkor életben maradhatott volna. Ez amellett, hogy akaratlan főhajtás volt Nagy Imre következetessége és bátorsága előtt, nem felelt meg a valóságnak. Kivégeztetni ezt az embert, majdnem két évvel az események után, akkor, amikor már semmiféle veszedelmet nem jelentett a lassan konszolidálódó rendszere számára –, hiszen szabadon bocsátva vagy házi őrizetben a világon semmit sem tudott volna tenni a szovjetek által megszállt Magyarországon –, ez előre eltökélt, hideg fejjel elhatározott gyilkosság volt. Ebbe ugyan belejátszhatott, hogy nem érezte magát „legitim”-nek addig, amíg a miniszterelnökségéről le nem mondott Nagy Imre életben volt, de sokkal inkább szerepe volt a beteges féltékenységnek annak irányában, aki különb volt nála, egy pszichopata féktelen gyűlölete volt egy képzelt vetélytárs irányában. Moszkva lehetőséget adott neki arra, hogy Nagy Imre életben maradjon. Nem élt vele. Ma már nincs kétség afelől, hogy Kádár, attól a perctől fogva, amikor Nagy Imre kilépett a jugoszláv nagykövetségről, el volt tökélve, hogy végez vele.
Súlyos felelősség terheli ebben a gyilkosságban Gheorghe Gheorghiu-Dejt is. Nemcsak azért, mert menedékjogot adott Nagynak és társainak, aztán megszegte a szavát, és kiszolgáltatta őket Kádárnak, hanem azért is, mert tudta: milyen sors vár rájuk. A román pártvezér 1956. december 14-én, akkor, amikor Nagy Imréék Snagovban voltak, hogy – mint Románia külügyminisztere az ENSZ-ben, kijelentette – „az érdekeltek személyi biztonsága garantálva legyen” – a következőket mondta a bukaresti szovjet nagykövetség tanácsosának, V. F. Nyikolájevnek: „Véleményünk szerint Nagy Imre – a magyar népnek és a szocializmusnak ez az engesztelhetetlen ellensége – nem maradhatott Magyarországon, mert körülötte koncentrálódtak volna az ellenséges elemek… Nem gondoljuk, hogy Nagy Imrét egész életére Romániában tartjuk. Mihelyt a népi demokratikus hatalom megszilárdul, átadjuk őt a magyar elvtársaknak, és meg vagyunk győződve, hogy azokért a bűnökért, amelyeket elkövettek, fel fogják akasztani.” Dej tehát abban a meggyőződésben adta át Nagy Imrét Kádáréknak, hogy a halálba küldi. Ezt az események igazolták – a román párt vezetője a gyilkosok cinkosa volt.
Mi történt azokkal az asszonyokkal és gyermekekkel, akik Nagy Imréék elhurcolása után Romániában maradtak? (Lukács Györgyék hamarosan, 1957. márciusában, hazatérhettek Magyarországra, és később Vas Zoltánék és Szántó Zoltánék is. Lukács és Vas többé nem politizálhatott aktívan, Szántó pedig csak annyiban, hogy – visszasüllyedve moszkvai, kominternes múltjának szokásaiba – a vád tanújaként szerepelt Nagy Imréék titkos perében. Az asszonyok és gyermekek csoportjával egyetlen férfi maradt: Újhelyi Szilárd, a Filmhivatal elnöke, aki nem volt hajlandó Kádáréknak semmiféle nyilatkozatot aláírni, de mivel a forradalom alatt semmilyen politikai tevékenységet nem folytatott, lehetetlen volt eljárni ellene.)
A csoport nem sokáig élvezhette a snagovi „fejedelmi” állapotokat. 1957 áprilisában átvitték Piteşti mellé, a mirceşti-i vadászkastélyba, ahol már nem volt fűtés, nem volt személyzet – idejük egy részét a nők háztartási munkákkal, mosással, szobasúrolással töltötték, megpróbáltak a nagyobb gyerekek tanításával foglalkozni. 1957 novemberében, egy éjszaka, hogy ne lássák, merre járnak, egy autóbuszban továbbvitték őket Călimăneşti mellé, a coziai volt erdészházba, ahol életkörülményeik és kosztjuk tovább romlott, és egyetlen örömük jóformán az volt, hogy a táj szépségét csodálhatták, és ablakukból a coziai kolostor hagymakupoláiban gyönyörködhettek. Őreikről – románokról és magyarokról – többségében emberséges emléket őriztek meg. De ez sem enyhített legnagyobb aggodalmukon, azon, hogy az elhurcolt férfiakról, a férjekről, az apákról semmiféle hírük nem volt. Több mint egy éven keresztül!
Ezen a tényen csak 1958 augusztusában következett be változás – és nem úgy, ahogyan gondolták, ahogyan remélték. Olyan kíméletlenül, olyan embertelenül, ami éppúgy jellemző volt azokra, akik Magyarországon, mint azokra, akik Romániában uralkodtak.
Augusztus 3-án reggel egy magyarul tudó őr szólt az asszonyoknak és Újhelyinek, hogy délután 3 órakor valamennyien gyűljenek össze az ebédlőben, a gyerekek kivételével, azokat hagyják játszani az udvaron, ne aggódjanak, az őrök nagyon jól vigyáznak majd rájuk.
3-kor megjelent a román parancsnok, azzal, hogy bejelentenivalója van. El is kezdett beszélni, egy erdélyi magyar fiú – az egyik őr – fordította, aztán megakadt, a szeme rámeredt a sápadt asszonyarcokra, a félelemmel teli szemekre, letett egy újságot az asztalra, és szó nélkül kiment.
Az újság az Előre című romániai magyar napilap volt. Az asszonyok rávetették magukat – egy régi, júniusi lappéldány volt, amelyik közölte a Nagy Imre-per vádiratait és az ítéleteket.
Mindenki a hosszú szöveg végét – az ítéletekről és az ítéletek végrehajtásáról szóló bekezdést – olvasta el. Néhányan majdnem megkönnyebbülve látták, hogy a férjük „csak” börtönbüntetést kapott, tehát él, de az ő szívükbe is beletépett a fájdalom. Nagy Imre és Szilágyi József felesége most, hetekkel az akasztások után tudta meg, hogy a férjüket kivégezték, 83Losonczy Géza felesége pedig azt, hogy a férje – meghatározatlan időpontban – a börtönben meghalt.
Nagy Imréné elájult, Szilágyi Józsefné feltépte az ablakot, és ordított fájdalmában, Losonczy Gézáné zokogott.
Nagy előrelátásában a román vezetés fel volt készülve arra, ami történt. Hoztak magukkal egy ápolónőt, aki Nagy Imre és Szilágyi József özvegyének injekciót adott be.
A fogságuk tovább folytatódott. Már ősz volt, amikor megjelent Călimăneştiben egy Bene nevű román belügyes, aki valamit tudott magyarul is, autón bekísérte a nőket és az asszonyokat Bukarestbe. Kivitték őket a pályaudvarra, annak egy külső vágányához. Ide az autótól egy korábbi ismerősük vezette őket – Snagovban pincér volt az illető, Piteşti-ben konyhaséf és főpincér –, most a Belügy őrnagyi uniformisában feszített. A lezárt vagont, amibe felrakták őket, egy idő után rákapcsolták a Bukarest–Budapesti vonatra –, most már egy magyar belügyes kísérte a csoportot. A Keleti pályaudvaron további belügyesek vártak rájuk, ahonnan aztán hazavitték azokat, akiknek időközben nem kobozták el a lakását is. Akiknek a lakásába már más vezető káderek telepedtek, azokat vagy rokonokhoz, vagy szükséglakhelyekre vitték.
A Nagy Imre-per egyáltalán nem zárta le a letartóztatások, a bíróság elé állítások, a börtönítéletek és a kivégzések sorozatát. Ezek még éveken át folytatódtak. Öt évvel a forradalom kitörése után, 1961 augusztusában is sor került kivégzésre Budapesten.
Az 1956-os magyar forradalom története ezzel le is zárulhatna. Több mint három évtized telt el anélkül, hogy megítélésében lényeges változás következett volna be. A nyugati világ politikusai ugyan kevés szót ejtettek róla, de a közvélemény rendületlenül hiteles forradalomnak tartotta; bekerült az iskolák és az egyetemek tankönyveibe is, mint a XX. század egyik kiemelkedő eseménye.
A kommunista tábor – bárki volt is Moszkvában a vezető, bármilyen ellentétek dúltak is ezen a táboron belül – abban egységes maradt, hogy a magyar ’56-ot ellenforradalomként tartotta számon. A politikusok itt sem sokat beszéltek róla, ellenkezőleg: hallgatással igyekeztek elfeledtetni, ezeknek az országoknak a közvéleménye pedig jóformán semmit sem foglalkozott vele. Még az a férfiú sem emlegette, akinek szédületes karrierje Budapestről indult el: Jurij Vladimirovics Andropov, aki a Szovjetunió nagyköveteként aktív részese volt az 1956. november 4-i intervenció előkészítésének, Kádár János Moszkvába kerülésének, Nagy Imréék elrablásának. Akkori magatartása és vitathatatlan képességei jutalmául egyre magasabbra került a szovjet hierarchiában: 1967-től 15 éven át a KGB elnöke lett, 1982 után a szovjet kommunista párt és a szovjet állam első embere – egészen 1984-ben bekövetkezett haláláig. Nincs dokumentum arra nézve, hogy 1956-os magyarországi szereplésére pártkörökön kívül bárhol is büszkén hivatkozott volna.
A magyar nép mintha beletörődött volna abba, amin nem tudott változtatni. Akik átélték az ’56-os eseményeket, szívük mélyén továbbra is forradalomnak és a függetlenségért vívott harcnak tartották azokat, de beszélni nem mertek róluk, többnyire még gyermekeiknek sem. Az emlék egyre halványult, már-már úgy látszott, hogy végleg feledésbe fog merülni.
Nem így történt. Nemcsak az emigrációban élő magyarok százezrei őrizték meg sajtójukban, könyveikben, ünnepségeiken ’56 örökségét – a ’70-es évek végétől, a ’80-as évek elejétől, a belső diktatúra lazulását és a nemzetközi légkör enyhülését kihasználva, ’56 életben maradt, egykori meghurcoltjai, a kivégzettek családtagjai szövetségesekre találtak olyan fiatalokban, akik az események idején még gyerekek voltak, vagy meg sem születtek. Ez az ellenzéki ifjúság szamizdat-kiadványaiban mind erőteljesebben követelte az igazság felderítését és kimondását ’56 ügyében. 1988-ban Budapesten megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amelynek tagjai ’56-os börtönviseltek, valamint a kivégzettek özvegyei-gyermekei voltak, és amelyik a teljes rehabilitációt követelte.
Nagy Imréék kivégzésének 30. évfordulóján, 1988. június 16-án, a párizsi Emberi és Állampolgári Jogok Magyar Ligája – e könyv szerzőjének kezdeményezésére – a francia főváros patinás temetőjében, a Père Lachaise-ben szimbolikus emlékművet avatott az 1956-os forradalom valamennyi mártírjának tiszteletére, azokéra, akiknek – mint az emlékmű felirata mondja – „a saját hazájukban nincs sírjuk”. Az emlékmű helyét Párizs akkori polgármestere, Jacques Chirac adományozta. Az emlékmű védnökségében államelnökök, miniszterek, politikusok, írók, művészek és tudósok voltak a világ minden tájáról, köztük 27 Nobel-díjas, a Francia Akadémia több tagja, Magyarországon, Erdélyben és Nyugaton élő neves személyiségek, valamint román, cseh és lengyel ki86válóságok. Román részről Eugène Ionesco, Paul Goma, Virgil Gheorghiu, Santa Stolojan és Dorin Tudoran volt a Védnökség tagja.
Ugyanezen a napon Budapesten, a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában – a kivégzettek feltételezett sírhelyénél – és a Parlament előtt emlékünnepség, majd nagyarányú utcai tüntetés zajlott le. A tüntetést a rendőrség verte szét. De ez már egy hanyatló rendszer egyik utolsó kísérlete volt uralma meghosszabbítására.
Egy évvel később, 1989. június 16-án, Nagy Imréék kivégzésének 31. évfordulóján Budapesten, a Hősök terén, nemzeti gyász keretében, százezrek jelentek meg az ’56-os forradalom kivégzettjeinek emlékünnepségén, amelyet a 301-es parcellában temetési szertartás követett: Nagy Imrének és minden azonosított kivégzettnek azóta ott nevükkel jelzett sírja van, és a temetőnek ez a messze külső része nemzeti emlékparkká változott.
1989. július 6-án a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Nagy Imrét és perének valamennyi kivégzettjét és elítéltjét. Ugyanezen a napon, ugyanezekben az órákban meghalt Kádár János, akinek akkor már hónapok óta teljesen megbomlott az agya.
1990 májusában az immáron demokratikus Magyar Köztársaság szabadon választott parlamentje első ülésén, első tárgyalási pontként egyhangúan törvénybe iktatta az 1956-os magyar forradalom érdemeit és emlékét.
Azóta október 23-a nemzeti ünnep Magyarországon.

Utószó a román kiadáshoz

Ez a könyv*18 több mint három évtizeddel ezelőtt született, francia nyelven. A párizsi Robert Laffont Kiadó kért meg a megírására. A kiadónak akkor volt egy sikeres sorozata, Ce jour-là címen, amelyik a XX. század egy-egy történelmi napját ragadta meg, hogy ezen a napon keresztül megvilágítson olyan eseményeket, amelyek kiemelkedtek a jelenkori történelemben – olyanokat, mint Jalta, vagy a normandiai partraszállás, vagy Párizs felszabadulása, vagy a magyar forradalom. Természetesen jelképes dátumokról volt szó, hiszen a testes kötetek nemcsak egyetlen nap történetét mondták el, hanem azok előzményeit is, valamint azokat az eseményeket is, amelyek követték őket, és hozzájuk tartoznak.
Három évtized elteltével természetesen sok új adalék napvilágra került, nem utolsósorban a sorsfordító 1989–90-es események után, amikor is – és azóta is – megnyíltak (többé-kevésbé) a szovjet tömb országainak addig féltve őrzött, titkos archívumai. Anélkül, hogy munkám fő irányán változtattam volna – erre nem volt szükség –, a jelenlegi román kiadás számára igyekeztem könyvemet az elmúlt évtizedben előkerült adatokkal, tényekkel, dokumentumokkal kiegészíteni.
Nem tartozik – nem tartozhat – e könyv feladatai közé, hogy számot adjon arról, ami Magyarországon a demokratikus átalakulást megelőző évtizedekben történt. Leszögezendőnek tartom azonban azt a meggyőződésemet, hogy mindaz, amit a magyar és a nemzetközi közvélemény pozitívumként tartott számon – az életkörülmények javulása, a többi népi demokráciánál magasabb életszínvonal, a nagyobb szabadság, a Nyugattal való gazdasági, kulturális és utazási kapcsolatok kibővülése – az ’56-os forradalmon alapult, mindenekelőtt annak érdeme. A magyar kommunista vezetés sohasem tudott megszabadulni attól a félelemtől, hogy ’56 eseményei megismétlődhetnek. Jobbnak tartotta, hogy a népnek engedményeket tegyen ennek elkerülése, hatalmának megőrzése érdekében. Hasonló meggondolások éltek a szovjet vezetésben is. Nem kívánta provokálni ezt a furcsa, nehezen kiismerhető, sem szláv, sem germán, sem latin népet a Birodalom nyugati szélén – az egyetlen olyan népet, amelyik Európában fegyverrel mert szembeszállni uralmával, s ezzel bizonyos tiszteletet is keltett benne. Eltűrte tehát Magyarországon a korlátok között tartott liberalizálódást – neki a fontos az volt, hogy a kommunista táboron belül és a nemzetközi politika fórumain ez az ország ne okozzon számára újra problémát. Ezt az alapjaiban hűséges – a szovjet tankok által uralomra juttatott és védett – Kádár-rendszer mindvégig megbízhatóan biztosította számára.
Az ’56-os forradalomnak volt köszönhető az is, hogy a nyugati világban gyökeresen megváltozott a 90Magyarországról alkotott vélemény. Két vesztett világháború után, Horthy kormányzó rendszere, e rendszer hibái és bűnei, Szálasi őrjöngő vészuralma és Rákosi diktatúrája után ez a vélemény nagyon negatív volt. Ezt változtatta meg egy csapásra és gyökeresen 1956. Előtte kimondottan rossz volt magyarnak lenni Nyugaton, akár az otthon élőkről, akár az emigránsokról volt szó. ’56 óta többé nem rossz – ellenkezőleg.
Hatással volt a magyar ’56 a szovjet tömb európai, gyarmatosított országaira is. Azon túlmenően, hogy először mért csapást Moszkva hatalmára és tekintélyére, előfutára volt az 1968-as csehszlovákiai és az 1980–81-es lengyelországi eseményeknek is.
Valamennyi kommunista ország közül Románia húzta a leggyorsabb és legközvetlenebb hasznot belőle. Két évvel a magyar forradalom után, 1958-ban Románia területéről kivonták a megszálló szovjet csapatokat. A legkevésbé sem lehet azt állítani, hogy ez csupán a magyar forradalomnak volt köszönhető. Az azóta megismert dokumentumokból kiderül, hogy ez már korábban felvetődött a román kommunista vezetőkben. Már 1955 augusztusában, a nemzetközi enyhülés idején, az Ausztriával megkötött államszerződés után a Román Munkáspárt azzal bízta meg Gheorghiu-Dejt, hogy „Hruscsov elvtárs előtt vesse fel: tárgyalások útján rendeznie kellene az országunkban állomásozó szovjet csapatok kivonását”. (A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának Levéltára, 311/56. sz. 8. oldal.) Megtörtént-e ez, avagy sem – a tény az, hogy semmi jele annak, miszerint erre a szovjet vezetés akkor hajlandóságot mutatott volna.
A magyar forradalom nyújtott váratlan lehetőséget a román pártvezetőségnek arra, hogy ezt a kérdést újból, és most már nyomatékosabban felvesse, és igényét azzal támassza alá: mennyire hűségesek, megbízhatók és együttműködők voltak a román vezetők a magyar események idején a Szovjetunió irányában – azaz: mennyire fölösleges a szovjet érdekeknek megszálló haderővel való biztosítása Romániában.
Mikor 1956. október 30-án a szovjet kormány – a magyar események hatására – nyilatkozatot adott ki, amelyikben megígérte, hogy rendezni kívánja, új alapokra akarja helyezni viszonyát a kelet-közép-európai szövetségeseivel, és kilátásba helyezte, hogy tárgyalásokat fog kezdeményezni a Varsói Szerződés országaival csapatai kivonásáról Magyarországról, és ezt a készségét a többi szocialista ország irányában is kinyilvánította – már másnap, október 31-én a román párt Politikai Bizottsága határozatot hozott, amelyben egyebek között ez állt: „A Román Népköztársaság kormányának küldöttsége, amely majd részt vesz a Varsói Szerződést aláíró államok következő tanácskozásán, kapjon megbízást arra, hogy beszélje meg a Szovjetunió kormányával a szovjet csapatoknak az RNK területén való állomásozásának problémáját. Ezen a megbeszélésen rá kell mutatni arra, hogy a Román Köztársaság kormánya nem tartja szükségesnek szovjet csapatok állomásozását az RNK területén, és hogy a szovjet csapatok kivonása az RNK területéről megfosztaná a belföldön és külföldön levő ellenségeket a szovjetellenes agitáció egyik eszközétől.” Ugyanez a határozat feljogosítja a küldöttséget arra is, hogy tárgyaljon a Szovjetunió kormányával a Romániában lévő szovjet tanácsadók visszahívásáról is – ez a lehetőség is említésre került az október 30-i nyilatkozatban. (A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának Archívuma, Politikai iroda, fond 359 dosszár/1956, ff. 1–2.)
Mint ismeretes, erre a tanácskozásra nem került sor – a szovjetek az ígért megbeszélések helyett 1956. november 4-én fegyverrel verték le a magyar forradalmat. Ez azonban nem fosztotta meg a román párt vezetését attól, hogy igényét fenntarthassa – sőt a magyar események még külön alkalmat adtak arra, hogy igazolják és nyomatékosítsák azt. Elvégre nem a román kommunista vezetés volt-e az, amelyik minden „testvérpárt” közül a legnagyobb segítséget adta a Szovjetuniónak Nagy Imre szándékainak kifürkészésében, a szovjet fegyveres beavatkozásban való román katonai részvétel felajánlásában, Nagy Imrének és társainak elrablásában és román területre hurcolásában? Gheorghiu Dejék nem késlekedtek sokat, hogy „benyújtsák a számlát”. Alig telt el három hét a magyar forradalom eltiprása után, amikor is, az 1956. november 26-a és december 3-a között megtartott moszkvai szovjet–román kormányfői tanácskozáson, román kezdeményezésre, megállapodás született arról, hogy – a nemzetközi helyzet alakulásától függően – megvizsgálják a Romániában állomásozó szovjet csapatok kivonásának kérdését. Erre a csapatkivonásra – Nagy Imréék kivégzésének esztendejében –, 1958-ban sor is került.
Így aztán, ha teljes mértékben nem is tulajdonítható Románia „felszabadulása” a szovjet megszállás alól a magyar forradalomnak, az összefüggés nyilvánvaló.
Nem kétséges, hogy ez a „felszabadulás” nagy hasznára lehetett volna az egész román népnek. Jó ideig úgy tűnt – az egész világ előtt úgy tűnt –, hogy hasznára is lesz, hiszen e nélkül elképzelhetetlenek lettek volna azok a „függetlenségi” gesztusok és cselekedetek, amelyeket Nicolae Ceauşescu uralma alatt a román külpolitika felmutatott. Ha ez a belpolitikában is megtörtént volna – elvégre Magyarországról csak 1990-ben, 32 évvel Románia után vonultak ki a szovjet csapatok! –, ha Románia népe legalább annyit profitált volna életszínvonalának vagy viszonylagos szabadságjogainak alakulásával vezetőinek a magyar forradalom leveréséhez nyújtott segítségéből, mint amennyit a magyar nép magából a levert forradalomból, akkor az ország mai helyzete Magyarországénál is kedvezőbb lehetne. A román nép tragédiája, hogy sajnos nem ez, hanem ennek az ellenkezője történt. Talán ez világít rá legjobban, mekkora felelősség terheli Ceauşescut, híveit és kiszolgálóit Románia mai, nehéz helyzetéért.
1989–90-ben – más-más módon, más-más eszközökkel – Magyarországon is, Romániában is megváltozott a rendszer. A puhább vagy keményebb diktatúrák helyén megkezdődött a parlamentáris többpártrendszeren, a szabad választásokon, a piacgazdaságon, a nemzeti függetlenségen alapuló demokrácia kialakulása. A múltat nem lehet megváltoztatni, mint ahogy a földrajzot sem. E könyv befejezéseként mindössze annak a meggyőződésemnek szeretnék hangot adni: minél több a konfliktus és a 94vita a két szomszéd között, annál rosszabb ez mindkettőjüknek; minél nagyobb a megértés és az együttműködés, annál jobb Romániának is, Magyarországnak is – annál gyorsabban lehetnek részei és részesei az európai országok közösségének.

Párizs, 2000 márciusában

[Jegyzetek]

*1
Az idézett dokumentumokat (és továbbiakat is) közli: „1956. Explozia. Percepţii române, iugoslave şi sovietice asupra evenimentelor din Polonia şi Ungaria”. Szerkesztők: Corneliu Mihai Lungu és Mihai Retegan, Bukarest, 1996.
*2
A szó szerinti idézetek: „Hruscsov beszél a katonai előkészületekről, amelyek befejeződtek. Megemlíti Zsukov marsallt, és közli, hogy a magyarországi katonai hadműveletek vezetője Malinyin hadseregtábornok lesz. Román csapatok is részt vehettek volna a hadműveletekben, de az oroszok, mondja, nem látják ennek hasznosságát”. (Francia kiadás, 133. oldal.) – „Vacsora közben, az ebédlőben Hruscsov újra megemlítette, hogy a románok készek voltak arra, hogy ők is csapatokat küldjenek Magyarországra. A jugoszlávok ellene voltak ennek az intervenciónak, amelyik, mondták, szerencsétlen lenne (malencontreuse), és Hruscsov nem erősködött (n’a pas insisté)”. (Francia kiadás, 137. oldal.)
*3
Nagy Imre és Valter Roman beszélgetésének egy másik, váratlan forrása került nyilvánosságra 1993-ban. Hiányzó lapok 1956 történetéből címmel, Vjacseszlav Szereda és Alekszandr Sztikalin válogatásában a budapesti Móra Ferenc Kiadónál dokumentumok jelentek meg a volt Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának levéltárából. Ezek között szerepel egy K-vonalon küldött üzenet, amelyet november 23-án az akkor Budapesten tartózkodó három szovjet vezető, Malenkov, Szuszlov és Arisztov küldött a KV-nak. Ebben szó szerint a következők állnak: „Roman Walter elvtárs, aki Dej elvtárssal együtt érkezett Budapestre, és még a Kominternben folytatott tevékenysége idejéről jól ismeri Nagyot, tegnap, folyó év november 22-én találkozott vele, és elbeszélgettek. Kiderült, hogy Nagy Imre kategorikusan az ellen van, hogy elhagyja az országot, nem óhajt semmilyen hasznos nyilatkozatot tenni a jelenlegi magyar kormánynak, arra hivatkozva, hogy ő nem szabad. Mint látható, a jugoszlávok alaposan felkészítették Nagy Imrét. (?!). Walter elvtárs közli, hogy Nagy azt mondta neki, Tito elvtárs tanácsolta azt, maradjon Budapesten, és kijelentette, hogy majd meglátják, Tito az elkövetkezendő napokban az egész világnak mást fog mondani rólam (Nagyról), mint amit nemrég (pulai) beszédében mondott.”
„Walter elvtárs” tehát nemcsak román feletteseinek, hanem a szovjet elvtársaknak is jelentett.
*4
Mihail Grigoriu, román filmoperatőr a ’90-es évek közepén részt vett egy dokumentumfilm elkészítésében Nagy Imrének és társainak romániai tartózkodásáról. A probléma annyira megragadta, hogy 1995-től elkezdett kutatni a helyszíneken és a különféle archívumokban. 1998. május 9-e és június 27-e között nyolc hosszabb cikkben számolt be addigi kutatásai eredményeiről a budapesti Magyar Nemzet című napilapban. Cikksorozatának címe: Titkos iratok a romániai levéltárakból, 1956–57. A május 16-án megjelent második cikkben a következő áll:
„A Román Munkapárt gazdasági osztályának külügyi vezetője, Vass Gizella, 1956. november 12–13-án a párttól azt a feladatot kapta, hogy »keressen megfelelő szálláshelyet egy nagyobb csoport részére«. Tehát: Nagy Imréék alig nyolc napja voltak a jugoszláv nagykövetségen, és már – tudtukon és a jugoszlávok tudtán kívül – el lett határozva, hogy Romániába fogják szállítani őket. És mialatt Kádár a jugoszlávokkal tárgyalt Nagy Imréék békés hazatéréséről a lakásaikba, már ő is régóta tudta, mi lesz a »megoldás«.”
*5
A levélváltás teljes szövege: „Top secret”, a Magyar Tudományos Akadémia Jelenkor-kutató Bizottsága, Budapest, 1995. 280–282. oldal.
*6
A Complexul Pacea Trainică üdülőtelep villáit 1935-ben az Astra Româna olajipari vegyesvállalat építtette. A háború után a legnagyobb európai kommunista pártok Tájékoztató Irodája, az 1947 és 1956 között működő Kominform használta (Mihail Grigoriu cikke, 1998. május 16.)
*7
Miután a jugoszlávokat érthető módon felháborította az, hogy Kádár írásos garanciája ellenére Nagy és csoportja nem mehetett haza a lakásába, hanem Romániába deportálták őket – sem ez a szószegő eljárás nem tetszett nekik, sem az, hogy a világban esetleg feltételezik: ők is részesei voltak ennek a játszmának –, többször is erélyesen tiltakoztak Kádárnál is, a nemzetközi fórumokon is. Ez Dejéknek sem volt kellemes, ezért megpróbáltak közeledni Titóékhoz ez ügyben. V. Nyikolajev, a bukaresti szovjet nagykövetség funkcionáriusa, már november 27-én azt jelentette rejtjeles táviratban Moszkvának, hogy Dej kérte a jugoszláv követet: sürgősen továbbítsa Tito felé azt a kérését, miszerint szeretne 1–2 napra találkozni vele, és több fontos kérdésről szót váltani, különösen pedig Nagy Imre és csoportja kérdéséről. Az éppen Bukarestben tartózkodó Bulganyin másnapi, november 27-i, Moszkvába címzett jelentéséből kitűnik, hogy Tito nem volt hajlandó találkozni Dejzsel. A román–jugoszláv határ mentén egy alacsonyabb szintű találkozásra került sor, román részről Bodnăraş és Borilo, jugoszláv részről Kardelj és Rankovics között. Bodnăraş szeretett volna megállapodni a jugoszlávokkal, hogy „ne csapjanak zajt Nagy Imre körül”. A kísérlet eredménytelen maradt.
*8
A Pacea körzet őrzésében 30 tiszt teljesített szolgálatot a Securitate IX. osztályáról. A kémelhárítástól két tiszt és egy tiszthelyettes, a technikai osztályból egy fotográfus tiszt és 4–5 lehallgató tiszt, valamint még 30–35 tiszthelyettes vett részt az akcióban. Miklós herceg palotájában 20 tiszt, két lehallgatási tiszt, két tiszthelyettes, a körzet külső határainak őrizetében húsz belügyes tiszthelyettes teljesített szolgálatot, valamint mindkét helyen kisegítő személyzeti feladatokat ellátó belügyesek (szakácsok, takarítónők, mosónők stb.). Rajtuk kívül belügyes sorkatonák három váltásban járőröztek, éjjel-nappal – éjjel kutyákkal. A vezető Mladin ezredes volt. (Mihail Grigoriu, 1998. május 16.) Hadd emlékeztessünk arra, hogy az őrizettek száma 40 fő volt – túlnyomó többségükben asszonyok és gyermekek.
*9
Mihail Grigoriu a bukaresti Állami Levéltárban és a volt Securitate archívumában elképesztő mennyiségű anyagot talált a csoport romániai tartózkodásáról. Csak Nagy Imrének 11 dossziéja van ott – egy-egy dosszié 200–250 oldal. Az iratok között lehallgatott beszélgetések, személyes levelezések és írások-feljegyzések, az őrszemélyzet jelentései stb. szerepelnek. Grigoriu megjegyzi, hogy a kommunista párt archívumaihoz nem jutott hozzá, és a dokumentumok egy része az 1989-es események során megsemmisült. (Mihail Grigoriu, 1998. május 8.)
*10
A két levél olvasható Christian Duplan és Vincent Giret La Vie en Rouge című könyvében, 361–369. old.
*11
A Ponomarjov-beszámoló teljes szövege: Hiányzó lapok 1956 történetéből, 260–263. oldal.
*12
Ember Judit: Menedékjog – 1956. A Nagy Imre-csoport tagjainak elrablása, Szabad Tér kiadó, Budapest, 1989, 153. old.
*13
A Román Kommunista Párt Központi Bizottságának levéltára, 85. fond., 84. sz., 8. oldal.
*14
Az ’56 utáni, magyarokat sújtó intézkedésekről, ezek következményeiről sok cikk és tanulmány jelent meg. Adataink elsősorban Tófalvi Zoltán (Marosvásárhely) kutatásaira támaszkodnak.
*15
Szamosújvár román neve.
*16
Paul Goma történetét – elmondása alapján – két francia szerző, Christian Duplan és Vincent Giret már említett, La Vie en Rouge című könyve alapján ismertettük. Goma részletes, drámai erejű visszaemlékezése Gherla című könyvében olvasható (Gallimard, Paris, 1976.)
*17
Christian Duplan – Vincent Giret: La Vie en Rouge, 336. oldal.
*18
A Budapest 1956 – Akkor és 44 év után című könyvről van szó.

Forrás: Digitális Irodalmi Akadémia * Budapest • 2011