Klasszikusok kézfogása: Székely János
TACAEMUS
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sarában széttiport lovak:
Voltak korok, hogy tisztelték és félték…
De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jósigéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál akkor is…
De most már saját hangunk is hamis.
Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi, mint a puszta szik…
Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!
Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.
Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más,
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya,
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban…
Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban.
(1957)
Pusztai Péter rajza