Székedi Ferenc: Magántörténelem, rádióval

A múlt század ötvenes éveinek rádiókészülékeit manapság már csak múzeumokban, esetleg lelkes gyűjtőknél látni. No meg egy-két rádióstúdióban, ahol immár a számítógépek előtt üldögélő, digitálisan vágó, vagy a hangkeverők gombjait nyomogató szerkesztők az előcsarnokban rájuk pillanthatnak, hogy milyen is volt egykoron a szakmának az a végeredménye, amelynek segítségével a hallgatók az olyannyira várt hangokhoz és zenékhez hozzájuthattak.

Az én 1956-os magyarországi forradalmam mindenképpen egy ilyen Orion készülékhez kapcsolódik. Mintha valamiféle oroszlánfej lett volna a márkafelirat alatt, de hát ma már tudom, hogy Bottlik József, a korszak akkori divatos reklámgrafikusa, három fejet olvasztott egybe: az egyik, a teljes arccal látható, éppen beszél, a másik kettő pedig, jobbról és balról félprofilból tapasztja hozzá a fülét, hogy kivegye az elhangzott szavakat. A készülék már nem volt új, ha jól emlékszem, édesapám egy rádióműszerésztől vásárolta, és ott trónolt az ágyunk melletti éjjeliszekrényen. Volt valamiféle ünnepélyesség abban, amikor kezdő tizenévesként lekuporodtam eléje, csavargattam a gombjait, a hosszú hullámon alig lehetett hallani valamit, a középhullámon annál többet, a rövidhullám pedig esténként telt meg rejtélyes sípolásokkal, zajokkal, zörejekkel. És akkor persze volt még szünetjel, amelyről akár azonosítani is lehetett az éppen elcsípett állomást. És persze, ott villogott a maga zöldes fényével, mintha csak egy óriás pillantott volna rám, a varázsszem, amely annak megfelelően húzta össze és tágította a pupilláját, hogy mennyire sikerült pontosan ráállni az állomásra.

1956 októberében és novemberében nem sok ideje volt pihennia készüléknek: mivel a környéken akkoriban még alig volt rádió, a szomszédok is átjártak hozzánk, édesapám mindig szétnézett, majd behúzta a függönyt az ablakon és következett a történelem: mindenki feszülten figyelt és lelkesedett, amikor elindult a forradalom, majd megdöbbent Nagy Imre miniszterelnök kétségbeesett felhívásain, azután meg mindenkinek a szeméből kiesett a könny, amikor november elején elindultak Budapest felé a szovjet tankok. Néhány hét múlva pedig a rádióhallgatás átterjedt szinte kizárólag a rövidhullámra: Ausztriából Béla kereste Ilonkát, Nyugat-Németországból Sándor üzente, hogy jól van, még akkor is, ha egy menekülttábor szűk ágyán kucorgott több tucatnyi társával egyetemben és sokan, nagyon sokan várták, hogy majd jönnek az amerikaiak, az ENSZ és ki tudja még milyen világmegváltók, akik majd a helyükre teszik a dolgokat.
De nem jöttek. Kivizsgálások jöttek és akasztások, mifelénk pedig, jó két évre a forradalom után, a székelyföldi középiskolában, ahová bejutottam, egyszerre csak rejtélyesen kezdtek eltűnni az addig bennünket tanító tanárok és néhány diák, akiknek azután már csak suttogva ejtették ki a nevét.

Fizikakedvelő koromban, még az érettségi előtt, a rádió nagy elektroncsöveit szétszedtem, hadd lássam közelebbről is, milyen a trióda, a pentóda és minden más olyan alkatrész, amelyek révén 1956-ban és az elkövetkező években a világ megmutatta, hogy léteznek másféle,ű olyan arcai is, amelyeket itthon nem láthattunk. Alighanem azokban az években lettem rádiófüggő, olyannyira, hogy a mobiltelefonomon is ott kínálja magát majd mindenféle rádiós alkalmazás, hogy bárhol és bármikor, mindennek hallgathassam a színét és a fordítottját. Az élet ugyanis olyan, mint az Orion csillagkép. Mindenhonnan látszik, de néha eltakarja a köd.


Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adás, Vélemény-rovat, 2020. október 23.

2020. október 27.

Szóljon hozzá!