B. Tomos Hajnal: A kelekótya

A vékony csontú fiú talicskán hordta elé a tűzi fát. A nagyobb darabokat előbb felaprította a csutakon, azután a fal mellé rakta gondosan sorba, hogy ne dőljön le a rakás, amíg térül egyet a talicskával. Kb. ötven métert kellett tolnia a fát a konyhaajtóig. Az elején, amikor a púposra halmazott talicskát megemelte, térdből kissé megingott a lába, a kerék kacskaringókat írt le a sárban. Az ajtónál lehúzta gumicsizmáját, ölben behordta a fát a hatalmas vaskályha mellé, és ott újra kínos gonddal sorba rakta a fal mentén.
Az öreg szótlanul szívarozott a heverő szélén. Még földbirtokos korában vált szokásává, hogy a béresekkel nem beszélgetett, nehogy a szócséplés a munka rovására folyjon. Csak akkor morgott valami megállj- félét, amikor a farakás már a hatalmas vaskályha tetejéig ért.
– Vidd hátra a talicskát, s aztán vess enni a borjúnak – adta ki a parancsot az ajtóban várakozó fiúnak.
Az öregember lánya időközben asztalra tette egy bográcsban a krumplipaprikást, és melléje sarvalt savanyú káposztát hozott a pincéből. A fiú kezet mosott kint a kútnál, ismét lehúzta ormótlan gumicsizmáját, és fegyelmezetten leült a kályha melletti háromlábú suszterszékre. Nagy későre intett neki az öreg, hogy nekifoghat az evésnek, de ő maga nem ült asztalhoz. Inkább újabb szivarat kotort elő és elnézte a vékonycsontút, hogyan eszik. Az öreg lánya is nézte a fiút, aztán megsimogatta fejét és melléje telepedett.
– Miért nem jársz iskolába, Samuka? – szólította meg halkan, anyáskodva.
– Miért járnék? – kérdezett vissza a fiú alkatához nem illő rekedtes hangon. – Apám mellett így is garantált a jövőm. Országszerte hírneves orvosprofesszor, és én már hónapok óta a keze alá dolgozok. Azt ígérte, ha kimegy nyugdíjba, rám hagyja a rendelőjét.
Itt elhallgatott a fiú, mert kiürült a tányérja, és zavartan sandított hol a paprikással telt bográcsra, hol pedig az anyáskodó asszonyra. Még a szája szélét is megnyalta, mint a kiskutya, ha értésére akarja adni gazdájának, hogy az eléje dobott konc még a fél fogára sem volt elég.
Az asszony készségesen mert a tányérjára, és hangja tompa volt, néha el-elcsuklott, mintha fojtogatná a szobában kóválygó füst.
– Jól van, jól Samuka, de azért egy orvosnak csak fel kell mutatnia valami diplomát, egyébként hogy adnának neki működési engedélyt?
– Azzal én egy cseppet sem töröm a fejem – válaszolta Samuka magabiztosan, és akkorát nyelt, hogy csontos halántékán kidagadtak az erek. – Tudja jól, hogy nálunkfelé pénz beszél és kutya ugat. Ha apám megkeni a kereket ott, ahol kell, az engedélyt akár holnap is kézhez kaphatom. Egyelőre azonban még várnom kell. Apám is azt mondta, tizennégy évesen még túl fiatal vagyok ehhez a munkához, és még sok tapasztalatra kell hogy szert tegyek. Azért is járok be mindennap a rendelőbe. Tegnap például négy operációt bonyolítottunk le ketten apámmal. A páciensek nehéz fejsebekkel kerültek hozzánk. Az egyiknek a koponyája úgy össze volt roncsolva, hogy szilánkokban szedtük le az agyáról. Szerencsére az agytest épen maradt, az embert megmenthettük, de túlzás nélkül vagy öt órát tartott a műtét.
Az asszony nem tudta, mire gondoljon, és szinte rémülten tekintett apjára. Az németül szólalt meg, hogy ne értse a gyermek:
– Éjszakánként kegyetlenül fájhat a feje ennek a szerencsétlennek, aztán olyankor mindenfélét összeálmodik. Ne tévesszenek meg azok a műszavak; állandóan bújta a szakkönyveket, amíg az intézetben volt.
Samu befejezte az evést, és a farzsebében matatott. Végül elgörbült Carpati-szivarat kotort elő, és kérte az öreget, dobja oda a gyufát. Az öreg felállt, és a doboz mellé két ugyancsak szűrő nélküli cigarettát tett.
– Ez a mai béred, és ha holnap is jössz, még kapsz kettőt. Ki kellene hányni a ganét a borjú alól és szétteríteni a kertben. A fiú készségesen bólintott, s már vette is a sapkáját.
– Szerencsétlen flótás! – mormogta maga elé az őreg, és utasította lányát, hogy szedje le azt asztalt, hozza már az ő ebédjét is. Tyúkhúslevest és töltött káposztát evett, jó bő tejföllet, hozzá fehér bort ivott a tavalyi termésből. A lánya még egy krémestésztát is elébe tett. Tudta, szívesen elfogyasztja az édességet, ezért valahányszor apjához jött látogatóba, mindig hozott valami süteményt. A bor mellett megeredt az öreg nyelve.
– Méghogy országos hírű orvosprofesszor! Látszik, hogy kelekótya. Sem apját, sem anyját nem ismerte a szerencsétlen. Valami vérbajos felcsinálta az anyját, az pedig pár napos korában kihajitotta őt a szemétre. Ott kapták meg félholtan, aztán a kórházból egyenesen az árvaházba vitték. Nemrég megszökött onnan, mert valaki a szemébe mondta, hogy soha nem lesz belőle sebész, és ideje, hogy felhagyjon az efféle hábortokkal. Azóta itt cselleng a városban szivarért, egy-egy tál ételért dolgozik a gazdáknak. Itt szemben Törökék megengedték, hogy a szénapadlásukon háljon, és minden reggel adnak neki egy csésze nyers tejet. Elfelejtettem mondani, tedd be forró vízbe a tanyérját, mert még felszedek tőle valami hektikát.
Az asszony gépiesen indult, hogy teljesítse a parancsot. Kislány kora óta megszokta, hogy apjának ne mondjon ellent még egy lázadó pillantással se. Apja egy jókora fűzfavesszővel, vagy ha az nem volt kéznél, nadrágszíjjal sulykolta bele a kötelező alázatot. Amikor azonban kezébe vette a tányért, melyből a kelekótya evet, kicsordult a könnye. Szó nélkül leoldotta kötényét és felakasztotta a kályha melletti szegre. Azután vette a kabátját és csöndesen becsukta maga mögött az ajtót.


Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. 8.sz. Február 26-27, Színkép

2020. október 28.

Szóljon hozzá!