A nő elgondolkozva kerülgette a piszkos vizű tócsákat. Bár szinte nevetségesen ugrált a valamikori aszfaltburkolat apró szigetekként szürkéllő maradványaira, vékony talpú cipője már teljesen beázott.
Mint mindig az utóbbi időben, ha magára maradt, eltűnt fiára gondolt. Vajon hol ülhet ilyenkor, s egyáltalán hogyan élhet egy otthonról elcsatangolt, meglehetősen gyenge felfogású és testalkatú kamasz? Mi járhatott az eszében, amikor egy szál ingben, farmernadrágban becsukta maga mögött a szülői ház kapuját? Vagy akkor talán még semmit sem tisztázott magában, csak egyszerűen csavarogni indult a külvárosba, a többi azután jött, mint egy feltartóztathatatlan lavina, mely csak sodorja-sodorja az embert, míg végül maga alá temeti.
Amikor először megszökött, viszonylag hamar rátaláltak a fiúra. Az állomás környékén csatangolt, úgy tervezte, hogy felkapaszkodik valamelyik szerelvényre, aztán viteti magát egy darabig, hogy nyoma vesszen. Tulajdonképpen nem tudta, merre szeretne menni, bár a Nagybánya elnevezés mindig vágyakozással töltötte el. Úgy képzelte, hogy ott hatalmas tárnák alatt járnak az emberek, mindenki saját kezűleg bányászhat magának sót, kőszenet meg mindenfélét. Nos, attól az első szökéstől, mely már az állomáson véget ért, még négyszer tűnt el otthonról a fiú. Néha két-három hónapig semmi hír nem jött felőle. A helyi tévéstúdió naponta többször is sugározta anyja segélykérését, aztán valaki mindig akadt, aki sommás jutalék ellenébe hajlandó volt nyomra vezetni az asszonyt.
Ahogy teltek az évek, a nő valósággal belefásult a rettegésbe és álmatlanságba. Észrevette, hogy már a rendőrök is úgy méregetik félig gúnyosan, félig szánakozva, mint az eszelősöket szokás, ugyanis többször kérte már fia beutalását egy javítóintézetbe, aztán amikor előkerült, visszavonta az egészet. Mindig remélte, hogy idővel kinövi majd ezt a rögeszmévé fajult menekvést. A javítóintézettel csak megpecsételte volna a sorsát, s talán még inkább belesulykolta volna a csavargásvágyat, mely nála olyasmi volt, mint egy furcsa légszomj: minél inkább kitárult előtte a tér, s elmaradtak mögötte az ismert-megunt göncök, annál inkább lazult torka körül a fojtogató szorítás.
Ezekre gondolt a nő, miközben tömött bevásárlótáskáival egyensúlyozott a tócsák között. Ilyenkor, a déli órákban általában kihalt az utca, csak néhány öregasszony állingál unatkozva a kapuban, vagy fejüket összedugva suttyognak valamelyik fa alatti padon.
A nő már messziről látta, hogy a minden- lébén-kanál Sulyokiné kidugja fejét a kapun, aztán észreveszi őt, s pár lépést előrejön a járdán, hogy megbizonyosodjék: valóban ő az, a finomkodó s mindig oly felháborítóan ápolt tanítónő? Karját nagy, lecsüngő mellei alatt összefonva kihívóan várakozott, s mire a nő vele egyirányba ért, már ott virul szája szegletében a megszokott, epés mosoly:
– No, jövöget, jövöget szomszédasszony? – rikácsolta, s úgy vágott elébe a gödrös úton, hogy abból a nő rögtön megértette: a szokványos kérdést csak bevezetőnek szánja, s esze ágában sincs kitérni előle, amíg alaposan ki nem faggatja, s rá nem fröcsköli epéjét. – Hogy van a kedves családja? Mit csinál a kisebbik fia, olyan rég nem láttam…
– Úgy látszik, Sulyokiné nem vesztegeti az időt – gondolta a nő s megtorpant egy tócsa szélén. Minden teketória nélkül egyenesen a tárgyra tér, hogy aztán pár perc múlva már araszolhasson Pálnéhoz a szomszédba, s kiteregesse neki a friss híreket. És milyen kegyetlenül rosszmájú ez a vénség: kihangsúlyozza, hogy csakis a kisebbik fia érdekli, akit valószínű, már évek óta pletykál úton- útfélen s vele együtt az anyját is, aki „tanügyis” létére jól elnevelte azt a szerencsétlen gyermeket. Hát persze, mert nem lehet hosszú, lakkozott körmökkel is ágálni, szépítőszalonokba járni meg gyereket is nevelni, méghozzá lelkiismeretesen, önfeláldozóan, úgy ahogyan az egy igazi anyához illik. Ó, dehogy érdekli Sulyokinét a nagyobbik fiú, aki idén két egyetemre is bejutott, mindkettőt lelkiismeretesen látogatja, s emellett matematikából magánórákat is ad, hogy fedezhesse legalább a szükséges szakkönyvek árát. Sulyokinét kimondottan az ő keserűsége és szégyene érdekli, mely itt a felszakadozott aszfalt szélén hirtelen olyan erővel tört rá, hogy elgyengül a térde, s a két tömött szatyrot önkéntelenül leeresztette maga mellé a sárba. A vénség nagyszerűen szórakozott az ápolt szomszédasszony zavarán, sőt közelebb is lépett hozzá, hogy szemrevételezze, mint remeg a szájszéle, hogy valami semleges választ kinyöghessen. Aztán, hogy még inkább kiélvezhesse a helyzetet, tettetett részvéttel toldotta meg a kérdést:
– Talán csak nem beteg szegénykém, mert már ilyesmit is suttog róla a fáma…
– Hát ami azt illeti, a fáma alighanem mindenkire sort kerít – mondta halkan elgondolkozva a tanítónő. – Többek közt magára is, Sulyokiné.
Az öregasszonyt megdöbbentette a váratlan ellentámadás. Mindkét tenyerét hatalmas melleinek feszítette, de torkát alig tudta elhagyni egy rövid, sipító felkiáltás:
– Reám?!
– Magára is, szomszédasszony – válaszolta nyugodtan a nő, de hangjában nyoma sem volt fölényeskedésnek. – S ha igaz a szóbeszéd, a fia pont e hónap folyamán töltené az ötvenötödik évét.
Itt a nő kivárt, hogy alkalmat adjon a tiltakozásra, de az öregasszony most meg sem mukkant. Elnyílt szájjal, hangosan szedte a levegőt, mint akit megkergettek, s közben azon gondolkodott, mit tudhat ez a nő, aki legalább harminc évvel lehet fiatalabb nála, arról a réges-régi botrányról.
Háborús idők jártak akkoriban. Öt német tisztet az első, utca felőli szobájukban kvártélyoztak el, szülei hátrébb szorultak a nappaliba, neki pedig, a 15-16 éves csitrinek a nyári konyhában vetettek ágyat, a kemence mellé. Éjszakánként a tisztek kijártak vizelni a nyári konyha mellé, aztán benyitottak hozzá is. Azt sem tudta melyiküktől maradt állapotosan, de ha tudta volna, sem sokra megy vele, mert a tisztek csakhamar továbbálltak. Titokban szülte meg a gyermeket, hátul a csűrben. Aztán egy pelyváskosárba tette, csak úgy pucéran, és elásta a szilvafa tövébe.
Mire a rendőrség megtudta és kiásatta a halottat, a gyermek már félig elrothadt. Úgy vitették vele, abban a pelyvás kosárban végig a falun: előtte Sajti bá, a dobos fújta közmulatságra s a nép okulására az elvetemült leány históriáját, háta mögött pedig a csődület füttyögött, kukorékolt s nagyokat hahotázott. Azóta sem volt akkora felhajtás a faluban.
– Egy valamit azért mégsem hittem el a pletykából – riasztotta fel emlékeiből a tanítónő még mindig nyugodt, szinte mesélő hangja. – Azt, hogy maga képes volt élve eltemetni saját gyermekét. Pedig az a bizonyos fáma, mely – mi csűrés-csavarás – épp a maga lelki barátnője, Pálné szájából hangzott el, pontosan ezt állítja. Szomszédasszonya megesküdött, hogy saját szemével látta, amikor a rothadó gyermeket kiásták, hogy az a hasán feküdt. Maga pedig ott a kosárnyi gödör előtt bevallotta, hogy élve temette el azt a gyermeket.
Itt az öregasszony már nem bírta tovább hallgatni, s valószerűtlen fahangon elbőgte magát. Aztán fülére tapasztott tenyérrel nyüszített, toporzékolt, mint akinek hirtelen saját halálos ítéletét mondták a szemébe, s ő a váratlan megrázkódtatástól eszét vesztette.
A hisztériás zokogásra Pálné is kidugta fejét a kapun, aztán ott is maradt mozdulatlanul, mint aki a kapufélfához fagyott. Soha ily feldúltan nem látta barátnőjét, pedig idestova hetven éve tőszomszédok, jóban-rosszban egymáshoz futottak. Ami azonban ennél is jobban meglepte, az a tanítónő tüntető nyugalma volt. Mintha nem hallotta volna a sipítózó jajveszékelést, ráérősen felemelte szatyrait, kikerült egy tócsát, aztán kedves mosollyal odaköszönt Pálnénak.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. /9.sz. Márc. 4-5, Színkép