Szállóigévé átváltozott gondolatát annyit idézték minduntalan, hogy egy pillanatig azt hittem, ha csak ezt a negyvenhat betűt írja le s a negyvenhetediket, a milliomodikat soha, akkor is nagy író. Az ember s az emberiség egyik, magának feltett alapkérdése ez, hogy miért vagyunk ezen a világon. Tamási válaszát pedig rendszerint olyankor szokták idézni falusi kultúrotthonokban, lakodalmakkor, az Amerikában vagy Ausztriában élő fiú hazajöttekor, amikor a szülőhely fontosságára figyelmeztetnének, ha még lenne kit. S akkor faragják a kapu átkötőgerendájába, amikor valaki el se ment, bár tudna, csak nem akar. Egy idő óta nem csak így értelmezem Tamási Áron igazát. Ő nem azt mondja, hogy otthon vagy akárhol legyünk benne otthon, hanem valahol. S ez a valahol, valamikor, valahova a romantika íróinak elvágyódása, ennek az elvágyódásnak a kulcsszavai, ami pedig épp ellentéte annak, amit mi kiolvasunk az Ábel-idézetből. Szó se róla, valahol mindig otthon vagyunk ebben a világban. Ha Segesváron túl már nagyon idegenül érezte magát valamikor az udvarhelyi székely, most otthonosabban mozog a frankfurti reptéren vagy a spanyoloknál, és nem feltétlenül földieper-jobbágyként. Egy család rendszeres visszajáró Barcelonába, minden nyáron megnézik és lefotózzák, mennyit épült a legutóbbi vizit óta a La Sagrada Família. Idén ugyan nem voltak, mert a koronavírus… Ugyanabban a szállodában foglalnak szobát, kapcsolatuk kifejezetten baráti a recepcióssal, a személyzettel. A nyelvvel sincs baj, egy kicsi angol, német, spanyol, olasz csak ráragad az emberre. Akiről (nyilván a székely falanx zártságát bizonyítandó) azt híresztelték, és ezt akár kétes dicsőségnek is elkönyvelhetjük, hogy képtelen tíz szót románul megtanulni! Ezzel szemben az igazság az, hogy valamilyen nyelvet mindig meg kellett tanulnia és rendszerint egy adott politikai konjunktúra kényszerében. Az első világháború előtt és alatt németül vezényeltek, a második után betört az orosz nyelvleckék és a szovjet pártideológia kora, aztán a románra is ráerősítettek… Nincs hogyan zsindelynyelvűnek mondani valakit, akit ennyi nyelven megkísértettek!
Tulajdonképpen arról akartam írni, hogy utolsó hazajöttének körülményeit Bakk Sára nénivel beszélgettük el egyik, a mostanihoz, tehát nagyjából mindegyikhez hasonló ősszel, ő is meghalt azóta. Mindez már lezárt múlt. Ami előttünk van, nem is annyira az újraértelmezések sorozata, mint inkább az eddigiek értelmi és újabb lehetőségeink szerinti bővítése.