Útleírással kezdődött…

Interjú Komlós Attilával, a pécsi Hetedhéthatár kulturális magazin főszerkesztőjével

Komlós Attilát személyesen nemrég ismertem meg, Pécsen-jártunkkor.
Vidám, szolgálatkész, előzékeny fiatalember. Készségesen nyitotta ki a kaput, hogy beparkolhassunk az épület udvarára. Fürge fiatalember, állapítottam meg magamban. Megismerhettük édesanyját is, aki a hosszú út utáni felfrissülésünkhöz tapasztalt gyakorlatról és vendégszeretetről tett bizonyságot.
A taxiállomás az emeletes épület lábánál ránk várt. Attila jóvoltából egyik járművet igénybe véve furikáztunk be a városba, ahol életemben másodszor jártam. Körbesétáltunk a központban, újdonsült barátunk minden nevezetes épületet bemutatott, vérbeli idegenvezetőnek bizonyult, aki szereti is, amit csinál – lelkesen tájékoztatott, ismertette a híres épületek történetét.
Komlós Attila, a Hetedhéthatár főszerkesztője, L. Csépányi Katalin jobbkeze, főmunkatársa, utódja – akinek az írásaimat küldözgetem. Vele készült az alábbi mail-interjú.

*

Kedves Attila!

Te vagy a Hetedhéthatár főszerkesztője, majdnem mindenese – mióta is? Hogy kerültél a magazinhoz? Kíváncsi vagyok arra a kötődésre, ami a Hetedhatárhoz tartozik részedről, hogy alakult ki, mióta?

2001-ben kerültem a Hetedhéthatár magazinhoz. Akkoriban sokat utaztam a nagyvilágban, és egy útleírással kerestem meg L. Csépányi Katalin főszerkesztőt, érdeklődve a megjelenési lehetőség felől. Katalin zöld utat adott, az első „próba-cikket” több tucat további útleírás követte. Tudni kell azt, hogy a Hetedhéthatár 1997-2010-ig elsődlegesen nyomtatásban megjelenő lap volt, internetes oldala csupán mintegy kiegészítésként futott, szemezgetve a nyomtatott újságban megjelent írásokból, lehetőséget adva az újság megismerésére a szó szoros értelmében „Hetedhéthatáron túl” is. Ez utóbbit a 2000-es évek közepe óta szerkesztem. A 2010-ben bekövetkezett váltás, a nyomtatott változat megszűnése és az internetes oldal jelentős fejlesztésének megvalósítása után ennek szerepe felértékelődött. Azóta L. Csépányi Katalinnal ketten végezzük az oldal karbantartását, frissítését, 2019-ben kaptam meg a főszerkesztői stafétát Katalintól.

A tájak szerelmese, nagy utazó vagy, ez is érdekel – hogy lettél azzá? A nagyvilág egész távoli vidékeit is bejártad – hogy sikerült ezt megoldani?

Azt kell mondanom, hogy ebbe beleszülettem. Szüleim is nagyon szerettek utazni, új tájakat, városokat fölfedezni – olyannyira, hogy egy utazáson ismerkedtek meg –, életük szerves része volt a világ felfedezése. Egészen kis korom óta vittek magukkal mindenfelé, megismertetve velem a világ sokszínűségét, változatosságát. A családi utazásokat később barátokkal szervezett utak váltották. Ezek után talán nem meglepő, hogy a pályaválasztásnál ez is döntő szempont volt: földrajz-turizmus szakon tanultam a Janus Pannonius Tudományegyetemen – mai neve Pécsi Tudományegyetem. Az egyik volt egyetemi oktatóm, Dr. Gyuricza László által életre hívott, földrajzi tanulmányutakat szervező Utazási Klub révén igen sok helyre eljutottam 1997 és 2012 között. A diploma megszerzése óta a turizmusban dolgozom, jelenleg – 2007-től – a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság Ökoturisztikai és Környezeti Nevelési Osztályán. Programokat, túrákat szervezünk kollégáimmal; a nemzeti parkban zajló munkák, események kommunikációja, hírlevelek szerkesztése, honlapok, közösségi oldalak frissítése és karbantartása a feladatom. Az utóbbi évtizedben leginkább a nemzeti parkkal kapcsolatos szakmai utakon vettem részt a Duna mentén, a Fekete-erdőtől a Vaskapuig, valamint néhány nagyobb lélegzetű, távolabbi utazáson, egyéni szervezésben. Örömmel tölt el, hogy az Antarktisz kivételével az összes földrészre eljuthattam.

Bizonyára vannak emlékezetes pillanataid is az utazásokról. Említenél közülük párat?

Leginkább egyrészt a különleges természeti képződmények, másrészt a miénktől jelentősen eltérő kultúrák ragadnak meg utazásaim során. Ami hirtelen eszembe jut: a Svájci-Alpok hófödte csúcsai a gleccserekkel; a vad, érintetlen, hullámok verte sziklás tengerpartok, például a Lofoten-szigetek és az Északi-fok; Új-Zéland iszapfortyogói; a törökországi Kappadókia tündérkéményei és a titokzatos föld alatti városok; Marokkó mesés palotái és az örökké nyüzsgő bazárnegyedek Fezben, Marrakeshben…

A képzőművészet, a színház iránti szereteted is közismert. Mi és kik voltak az inspirálóid, akik az életnek erre a szegmensére vonzottak? Kik hatottak igazán rád? Kik azok, akikre felnézel, akiket nagyra becsülsz?

A képzőművészet szeretete is a régmúltban gyökerezik, ez valószínűleg az utazásokkal is összefügg, hiszen sok hazai és külföldi múzeumba, galériába eljutottam, számos híres és szép épületet, templomot, kastélyt, híres műalkotást is láthattam. A színház egy érdekes történet, mert bevallom, gyerekkoromban kifejezetten távol állt tőlem, nem szerettem, a mozihoz képest kevésbé találtam látványosnak, izgalmasnak. Ez gimnazista koromban változott meg, ekkor, 1991-ben adták át a felújított Pécsi Nemzeti Színházat, ahol számos, máig is emlékezetes előadást láthattam. Diákbérletünk volt, de a bérletes előadások mellett történelemtanárunk, Kalász Gyula tanár úr jóvoltából gyakran volt lehetőségünk eljutni további előadásokra, értékes produkciókra – közülük emlékezetes például a Don Pasquale Gregor Józseffel a címszerepben – vagy előadások próbáira. A diákévek után is jártam hébe-hóba színházba, de az igazi áttörést a Pécsi Országos Színházi Találkozók hozták, ennek révén szülővárosomban megszámlálhatatlan előadást láthattam, részt vehettem szakmai beszélgetéseken. Tulajdonképpen itt döbbentem rá arra, hogy a színháznak mennyire fontos szerepe van abban, hogy a mindennapi élet történéseivel szembesüljünk, felfigyeljünk olyan jelenségekre, amelyek mellett nagy valószínűséggel elmegyünk, miközben minden itt van tőlünk karnyújtásnyira. Ekkor tudatosult bennem a „szórakoztatóipar” és a valódi színház közötti különbség. Mindezeken túl, a Pécsi Harmadik Színház előadásait, Vincze János rendezéseit mindenképp kiemelném, mivel rendkívül érzékenyen ábrázolják a hétköznapi emberek sorsát, mindennapjait. Spiró György, Háy János, Székely Csaba drámái igen közel állnak hozzám, de az 1960-as-70-es évek szerzőinek számos alkotása – sajnos vagy szerencsére – mind a mai napig aktuális. Fontosnak tartom megemlíteni Szabadka, Újvidék, Marosvásárhely magyar társulatait is, a POSZT-nak köszönhetően szinte kivétel nélkül rendkívül magas szakmai színvonalú produkciókat láthattunk tőlük.

Hol születtél? Mesélj magadról, a családodról, szüleiddel való kapcsolatodról. Hogy-hogy egyedül, azaz velük élsz? Tudom, nemrég veszítetted el édesapádat és már csak édesanyáddal ketten maradtatok.

Pécsett születtem, a család, őseim is idevalósiak. Van egy mondás: „Pécsi tüke”. Így hívták eredetileg a legalább három nemzedékre visszamenőleg Pécsett lakó, a Mecsek oldalában szőlővel rendelkező polgárokat. Ma már a tükeség feltételei lazultak, de ránk még igaz volt ez. Kiegyensúlyozott, rendkívül barátságos légkörű, a szó eredeti értelmében liberális szemléletű családban nevelkedtem, ahol mindenki meghallgatta a másikat, amelyben mindenki őszinte és nyitott a másik ember felé, ahol egyértelműen kijelölt, jól követhető és mindenki érdekeit figyelembe vevő szabályok voltak és vannak. Amelyben, ha valaki elér valamilyen eredményt, akkor azt mindenki elismeri és nem vetélytársat lát benne, illetve ha valakinek nehézségei támadnak, akkor a másik segít megoldást találni rá. Ez nem csak a családra, hanem a rokonságra is jellemző. A jó légkörnek is betudható, hogy sokáig, 34 éves koromig a „stay at home kids” közösséget gyarapítottam úgymond, azóta élek külön szüleimtől. Valóban, ahogy mondod, Édesapám elvesztése nagyon váratlanul jött. 2019 ősze óta betegeskedett, de állapota nem indokolta azt, hogy ez ilyen hamar bekövetkezzen. Sajnos ez megváltoztathatatlan, az vigasztal bennünket, hogy nem szenvedett, nem lett kiszolgáltatva másoknak. Úgy érzem, azt nem érdemelte volna meg, mert egy jó humorú és rendkívül jó kedélyű ember volt, aki sokkal inkább másoknak segített, semmint ő fogadott volna el segítséget másoktól. Gondolatainkban minden nap velünk van.

Mesélj az eltelt időszakról, melyek voltak azok a nagy élmények, amelyek megszabták-határozták érdeklődésed vonalát, mely széles, hiszen az előbb soroltak közé befér a költészet, turisztika, társadalmi kérdések is.

Úgy érzem, az eddig elmondottak mind meghatározták azt, hogy ilyen lettem, amilyen vagyok, világéletemben nyüzsgő figura voltam, aki kíváncsi mindenre, szereti megérteni, mi miért van úgy, ahogy van. S amiről nem volt eddig szó: ezeket az élményeket, tapasztalatokat mindig is szerettem megosztani másokkal. A Hetedhéthatár magazinban megjelent útleírásokról már tettem említést, e mellett a fotózás is része az életemnek: 7 éves korom óta fényképezek. Eleinte az utazások pillanatait örökítettem meg, később már tudatosan, egy-egy témát kiválasztva igyekeztem megörökíteni a látottakat, a tájakat, az épületeket, vagy például különleges emléktáblákat. 2013 óta Körtvélyesi László, majd 2018 óta Simon István jóvoltából a Pécsi Nemzeti Színház és a Pécsi Harmadik Színház előadásainak fotóspróbáin is lehetőségem van részt venni. Az elkészült képek közül sokat láthatott a nagyközönség különböző csoportos és egyéni fotókiállításokon, alkalmanként előadásokat tartok az utazásokon, színházi fotózásokon szerzett élményekből, sok-sok képpel.

Te vagy a Hetedhéthatár „informatikusa”. Magától értetődő volt, vagy ez is egyik szenvedélyed?

Ezt kicsit pontosítanám: a Hetedhéthatár honlapjának tartalmi kialakítása, a menürendszer, a kereszthivatkozások elhelyezése jórészt valóban saját ötletek alapján történt meg, ám a technikai kivitelezés egy informatikai cégnek, a Netmesternek köszönhető. Ezzel kapcsolatban Weinreich László nevét említeném meg, akinek kulcsszerepe van ebben. L. Csépányi Katalin és jómagam a szerzőtársak írásait tesszük közzé, végezzük a lap Facebook oldalának karbantartását, továbbá moderáljuk az írásokhoz érkezett hozzászólásokat. A teljességhez hozzátartozik még, hogy a „számítógépes újságírás” általános iskolás koromig nyúlik vissza: hetedik-nyolcadikban, majd a középiskola első két évében az iskolai képújságot szerkesztettem – a gyökerek tehát ide nyúlhatnak vissza.

Milyen terveid, személyes elképzeléseid vannak, ami a te szakmai érdeklődésed illeti, a jövőre vonatkozólag?

Jelentős változást, változtatást nem tervezek a szakmai életemben, szeretném folytatni az eddig megkezdett tevékenységeket. A nemzeti park igazgatóságon a természet szeretetére nevelést, a környezetünkért érzett felelősségtudat kialakítását és elmélyítését rendkívül fontosnak tartom. Az X generáció tagjaként szeretnék fejlődni, lépést tartani a kor technikai kihívásaival: a Z és az Alfa generációk tagjai fokozatosan „színre lépnek”, közülük egyre többen döntési helyzetbe kerülnek és mivel ők hozzánk képest gyakran eltérően gondolkodnak, másképp szerzik meg az információkat, muszáj figyelni rájuk, igazodni kell az igényeikhez, tartalomfogyasztási szokásaihoz.

Vidám, sokoldalú, szerteágazó érdeklődésű fiatalembernek látlak. Mi a legkedvesebb területed, mégis? Kinek, minek érzed-tartod magad, mint kultúraszerető, a kultúra vonzáskörében?

Köszönöm, örülök, hogy így látod! Két terület van, a természet és a kultúra. Sz. Kozári Piroska festőművész-tanár ismerősöm mondta egyszer: szerencsés az az ember, aki két különböző dologgal is foglalkozhat, mert a kettő jól kiegészíti egymást. Valóban, ha az egyik „unalmassá” válik, mindig ott van a másik, amivel töltekezhet az ember – és viszont. Ezt szeretném megtartani, és érdekes, értékes embereket megismerni, tanulni tőlük. Nem feltétlen tárgyi tudást, sokkal inkább látásmódot, sokféleséget, sokszínűséget. Fontosnak tartom, hogy nyitott szemmel és nyitott szívvel járjunk és legyünk jelen a világban, így nem csak magunkkal teszünk jót, hanem – talán tudattalanul, személyiségünk által – másokkal is.

Kérdezett: Nászta Katalin

2020. október 30.

1 hozzászólás érkezett

  1. B.Tomos Hajnal:

    Roppant érdekes interjú. Köszönöm, hogy olvashattam.

Szóljon hozzá!