Ahogy szemed sarkából kitörlöd
az odaszáradt könnycsepp sóhaját,
ahogy elmagányosodva fütyölsz,
simítod Vénusz kibontott haját.

Ahogy verseid polcára bámulsz –
– felvágatlan kötetek garmada -,
ahogy a fényt szűröd tenyereddel,
kél benned a megnyugvás sóhaja.

Ahogy az otthon most is hiányzik,
csak benned zenél minden dallama,
ahogy a szép szó is lassan vásik,
mégis újra kinyílsz a dalba ma.

Ahogy tükörbe nézve elmerengsz –
– homlokodon évek ezer árka -,
ahogy nyelved kósza rímre rájár,
nem bánt már a Heszperidák átka.

Ahogy a tűznek már csak parázsa
melenget még a Nagy Göncöl alatt,
ahogy lelketlen váz lesz a forma,
koldul veled házat, tetőt, falat.

Ahogy rejtett titkod veled őszült –
– öregszik vén almafák lombjában -,
ahogy észrevétlen beléd épült
a lét mesze várfalak romjában.

Mikor vén inaid, mint a húrok
elpattannak, rád lel a kósza fény…
Ahogy a galamb az olajággal,
úgy érkezem meg Ithakámba én.

2020. október 26.