Bálint Tibor: Jelek és csodák
(Lapturkáló: az Ifjúmunkás im-67 mellékletének legelső számából)
Elolvastam egy rövid verset, és ugrált a szívem örömében. Talán a maya írás megfejtője érezhetett hasonlót, mikor a kibernetikai készülék összegesítő lapjáról kibetűzte a varázslatos értelmet, s egy rég letűnt kultúra üzenetét.
A vers titokfejtése azért izgalmas, mert alkalmisága ellenére is egyetemes célt szolgált ki, az emberek egymás közötti megértését, az azonnali gondolatátvitelt példázta; angyali nyelvet fordított le, a rögtönzés idegfeszítő munkájával, egy fröccs mellett, ahol gondolatait füst, zsivaj zavarta.
A feladványra most is emlékszem : „Aty-atykem-éntyem-obáty, aty-aty-kem-éntyeméke-tyuba-etyobáty”. Ezeket a szavakat egy néne tyetyegte el, akinek az arca bizonyára lyukgatott volt és erekre hasadozott, akár az idő köve, s közben aggódva, erőtlenül ágaskodott a söntéspult mellett, ahol túlvilági szavaihoz nemigen remélt magának tolmácsot.
De lám, odatévedt a költő. S írta magában szóról szóra, olvasott sor elé, sor alá, pótolva egy s mást, dugott,forditott, míg ez jött ki belőle ! „Adj-adj nékem-kérem-kolbászt ! Adj-adj nékem-pénzemért kell paszulyba egy kolbász .”
És ez kellett !
szagolta nyögve,
vitte boldogan
„Tyutyaobátyt” a néne;
Feri hümmögött
Sanyi bámult,
Kakas is bólogatott
Mindhármat merészen szemközt
néztem.
Hadd értsék : tőlem
már semmiség ez …
Szép teljesítmény, le a kalappal! Én is ámuldozom, mint az ivócimborák s hümmögök, akár Kakas, a prímás. Pedig hány szonett, hány szabadvers hámlik le az emlékezetemről, melyben a gondolat fetrengve, ide-oda kacskaringózva, kacérkodóan akarta megmutatni szépségét, mint a kígyótestű nő.
Ezt a rövid verset azonban aligha felejtem el.
A néne maga nem férkőzne úgy a lelkemhez, ha magatehetetlen piszmogásával, rózsafűzérével, csatos cípőjével, s kifakult pacsirtakalapjával akarna szánakozó rokonszenvet ébreszteni bennem, mint ezzel a néhány elmotyogott szavával.
De a verset nemcsak azért tartom kitűnőnek, mert a költő a széthullott szavakat, melyek megelőzték az öregasszonyt a halálban, ismét élő értelemmé rakja össze, hanem azért is, mert szűkre fogott terjedelmében egyszerre ad környezetet, melyben testközelségű emberek mozognak, lélegzenek, ugyanakkor megrajzolja a nagyanyó portréját, s groteszk önarcképet készít, amely ars poeticának is eredeti.
Ez az ars poetica ezért hat újdonat módon a nagy kinyilatkoztatások csöndes szögletében, mert öngúnyt lobbantva élesebben körülvilágítja Palocsay Zsigmondot mintha erőfitogtatóan vagy hangzatos szándékkal fordulna hozzánk; olyan, mint némelyik heinei szerelmes vers, melyben egyetlen kaján vonás emel a magasba és nyújt meg a végtelenség felé köznapi sémákat.
Elolvastam egy verset, mondom, s ugrándozott a szívem örömében. Mert úgy éreztem, aki ennyi emberi rejtélyt tud rnegfejteni, s közben önmaga titkait is megvallja, az még nagy felfedezésekre képes a szavak s a költészet területén.
(A vers megjelent az Utunk 1967/951. számában, Tréfás ars poetica címmel)
Pusztai Péter rajza