Messze vagy tőlem, és mint kő, lehúzol,
olykor legyintesz, mégis inkább túlzol,
túzok vagy máris, lennél bár veréb.

Nem gondoltam, hogy bűntelen vagyok,
csak reméltem, hogy telnek a napok,
és nem nyom agyon ez a feneség.

Lenyomsz engem, tarka ruhát a sárba,
foglaltalak egyre sűrűbb imákba,
hogy legyen már bűnömön ott a pont.

Ne nyomj agyon! Nem ígérhetem, hidd el,
hogy önmocskomtól mindig Isten hív el,
hogy angyalbakancs, belém ami ront.

Azt mondhatom csupán, hogy majd igyekszem,
hogy bennem is lesz, aki nagyot szisszen,
ha elindulok a gonosz felé.

Kiáltottam és suttogtam, s csak később
ámuldoztam, hogy miért nevezem én őt
másnak, mikor a hang a szívemé.