Hömpölyög a Neretva, csattan a szappanos beretva,
Árnyékot tart az ecetfa.
Kezedben kattog az olló, hajamat söpri a nádas,
Érzem tested milyen lázas.
Arcom köré korszakok új frizuráját varázsolod,
Köpenyedet kimoshatod.

Csodál a Neretva, egyik partján én, a másikon te,
Várat építünk szívünkbe.
Hajóink néha csatáztak, békét hozott a szerelem,
Épül a híd, fogod kezem.
Dübörögtek a római légiók, hitünk erős volt,
Templom épült, és átkarolt.

Elviharzott a Hun Birodalom, nyomultak a szlávok,
Avarok, szerbek, bosnyákok,
Törökök, és a horvátok. Monarchiánk kivirágzott,
Hidunk bírta, nem vitázott.
Két világégést is átvészelt, ősi kövek még tartják,
Kecskenyájat is áthajtják.

Egyik nap kétségbe estél, begubóztál, nem beszéltél,
Önző muzulmánnak néztél.
S keresztény zsoldosaid lebombázták öreg hidunkat,
Több ezeréves álmunkat.
Neretva egy darabig görgette a sérült köveket,
Elnyelte a sok emléket.

Várom gyógyulásod, hidam részét újjáépítettem,
Vakolja a vérző lelkem.
Vágyam kihűl, alig álmodom, sorsommal játszadozol,
Jelezd, hogy hozzám tartozol.
Átnyújtom karom, építsd részedet, oly rövid az élet,
Hidunk legyen a szeretet.

(Mostar, 2019. augusztus 27.)