A nagy francia forradalom 1789-es kitörése nyomán Európában sokan „vetették vigyázó szemüket Párizsra” – a felvilágosodás hívei reménységgel, az uralkodó osztályok képviselői aggodalommal. Az utóbbiak közé tartozott II. Frigyes Vilmos porosz király és II. Lipót német-római császár, nem utolsó sorban Magyarország királya.
A két uralkodó az 1791-ben kiadott pillnitzi nyilatkozatban nyíltan szembefordult a forradalmi Franciaországgal. Lipótot a társadalmi megrázkódtatásokon túl családi okok is erre ösztönözték: XVI. Lajosnak, a hatalmától addigra lényegében megfosztott francia királynak a felesége, Mária Antónia az ő húga volt. A párizsi kormány felvette a kesztyűt, 1792. április 20-án hadat üzent a Habsburg birodalomnak, amellyel (konkrétan Dél-Belgiummal) közvetlenül is határos volt. A koalícióhoz egy időre csatlakozott Anglia is. Lipót ekkorra már meghalt, de a háború kitört és több éven át hadakoztak a franciák a porosz és osztrák csapatokkal. Ez utóbbiak között egész regimentek sorakoztak fel a magyar földről (kényszer)sorozott legényekből…

A hír, hogy 1793 januárjában Párizsban lefejezték Lajos királyt, majd néhány hétre rá Mária Antóniával is nyaktiló végzett, természetesen még elkeseredettebb harcokat eredményezet a szemben álló felek között. Eleinte a franciák védekezésbe szorultak, később azonban átvették a kezdeményezést és sorra foglaltak el területeket, nagyjából a Rajna mentén. Idővel a harcok átterjedtek Nyugat-Európa más tájaira is, Itáliában például egy Bonaparte Napoleon nevű fiatal tábornok tűnt ki sikereivel…

Visszatérve a Rajna-menti hadműveletekhez: a magyar katonák egyebek között a Ludwigshafenhez közel fekvő Limburgerhof térségében igyekeztek feltartóztatni a francia támadásokat. Ma a kis településen emléktábla hirdeti áldozatukat, amelyet egy nemszeretett ügy szolgálatában hoztak, s amihez semmi közük nem volt. Egy korabeli szemtanú ezt látta a harcmezőn, csata után, amelyben az „osztrákok” 520 embert és 114 lovat vesztettek: „Beléptem a szörnyű hadszíntérbe, és az áldozatok még mindig ott hevertek, még mindig nem temették el őket, körülöttük az alvadt vér a szántóföld mély barázdáiban, összekeveredve a Rehbach vízével. A felkelő nap fénye visszatükröződött az emberi vérben, sugarai szinte visszapattantak róla, és borzongással, borzalommal töltöttek el engem. Ez a szörnyű terület, pusztítva – elpusztítva, halott emberekkel és emberi vérrel borítva a szemem előtt! Ó, barátom, soha többé ne éljek át ilyen borzasztó látványt! ”

Forrás: Magyar emlékek a nagyvilágban