A férfi kalapját lengetve lépett be a főtéri cukrászdába. A mezővároska ebéd utáni pihenőjét ülte, az utcán csupán egy-két ember lézengett a hőségtől verejtékezve, s legfőbb igyekezetük volt mielőbb fedél alá vagy legalább valami árnyékos helyre behúzódni.
A cukrászda üres volt. A kövérkés, középkorú elárusítónő unatkozva reszelgette körmeit a pult alatt, s az ajtónyikorgásra éppen csak felpillantott „munkájából”, aztán folytatta a reszelést. A világos öltönyt és kifogástalan szabású, dióbarna nadrágot viselő férfin még így, egy röpke pillantással is fel lehetett mérni, hogy nem a poros mezőváros lakója. Hangtalanul bólintott az elárusítónő felé, aztán az egyik sarokasztalhoz, közvetlenül a hatalmas fikusz mellé telepedett. A félig leeresztett zsalu alatt, az út túlsó szélén parkoló kocsira ki-kipillantva várakozott. Úgy látszott, abban a városban ahonnan jött, nem szokás a pultnál rendelni.
A gömbölyded elárusítónő is erre gondolhatott, mert kis idő múlva asztalához csoszogott és megkérdezte, hogy mit tetszik. Aztán kétszer is köhintett, mert a nyomasztó csöndben kissé reszelősen csengett a hangja.
A férfi hűsítőt és egy csomag Pall Mall cigarettát kért, de amikor a csoszogó elárusítónő eléje tette a dobozt, nem gyújtott rá.
– Egyet nyugodtan elszívhat – biztatta kedveskedve a molett nő. – Itt fél négyig, amíg a konfekciógyárból kijön az első váltás, úgysem lesz több kuncsaft. Engem pedig igazán nem zavar a füst.
Az elárusítónő nyelve sebesen pörgött, látszott rajta, hogy a hosszú tétlenségben töltött órák után örül a távoli vendégnek. Törlőrongyával ide-oda csapkodott az asztalok fölött, mintha máris azon serénykedne, hogy elhessintse a cigarettafüstöt.
– A fővárosból jövök – mondta szinte családias közvetlenséggel a férfi, mintegy megelőzve az elárusítónő várható kíváncsiskodását. – Ott már nincs is hagyományos értelemben vett cukrászda. Bárhova betér az ember, máris rohannak eléje a féldecikkel s a füstött vágni lehetne.
A nő félfenékkel leereszkedett az egyik székre, s kapva kapott a bedobott témán:
– Jaj, hát ez így van nálunkfelé is, csakhogy én résen álltam ám! A patron hiába próbálta rámtukmálni az üvegeit, én hallani sem akartam italozásról. Nem vagyok én holmi kocsmárosné, hogy törülgessem a korhelyek hányadékát s seperjem utánuk az üvegcserepeket. Inkább kevesebb kuncsaft, mint hogy ilyenekkel kelljen az embernek vesződnie. Aztán milyenek az újgazdagok? Ha látják, hogy a büdös italaikkal becsalogatták a népet, rövid idő múlva többet akarnak markolni. Még képes lenne ez az én főnököm is valami vetkőzőnőket ide hozni, vagy olyan zsinórbugyis cafkamárikat táncoltatni éjszakánként. No, ezt már nem. Húsz évi munka után nem ezt érdemlem.
A kövér nő itt kifulladva elhallgatott, s mint aki nagy hőségbe keményen dolgozik, rongyával kétszer is végigtörölt a homlokán.
Az idegen rejtélyesen elmosolyodott, mint aki többet tud a dologról, de nem óhajt részletekbe bocsátkozni. Csupán ennyit jegyzett meg:
– Ha csak táncolnának azok a lányok, nem lenne semmi baj.
– Ugyebár – élénkült fel ismét a verejtékező nő. – Aki mesterségének tartja mutogatni pucér fenekét, az egyebet is örömest megtesz. Mondják, hogy még érettségizett lányok is eladják magukat, mert hogy nem jutnak munkához. Francos nyavalyát! Az ilyen nem is akar becsületesen dolgozni, mert büdös neki a munka.
– No, azért én nem általánosítanék – vetette közbe a férfi. – Vannak olyan lányok, akiknek tényleg nincs más kiút.
– Csak nem ért egyet a prostitúcióval? – csapta össze párnás tenyereit a nő, s abban a percben mély megvetést érzett a fővárosi ember iránt. – Ha nem egyéb, maga is egy követ fúj azokkal a vén salabakterekkel a parlamentből, akik a kuplerájok törvényesítésében sántikálnak. Hát persze, nekik ez csak vizet hajtana a malmukra, mert ahelyett, hogy azok a cafkamárik ilyen-olyan zúgokban, török TIR-kocsikban űznék a „mesterséget”, behajtják őket a piros lámpák alá, s kemény adót gombolnak le róluk. Még ezt hívják azok a hájfejek demokráciának: adót vetni az élő kúsra, tőket kovácsolni a tyúkeszű nők csóré fenekéből.
Felháborodásában elcsuklott a hangja, és újra köhécselni kezdett. A férfi gyorsan töltött a hűsítős üvegből és a kivörösödött nőhöz sietett.
– Nyugodjék meg, asszonyom! Igaz, hogy nem mi hozzuk a törvényeket, de az is színtiszta valóság, hogy legtöbbször nem is tartjuk be őket. Aztán ebből adódik az egész fejetlenség.
– Még az a szerencse, hogy Valika, az én egyetlenem elmenekült erről a dilitelepről – mondta később a nő kissé lehiggadva, miután párszor belekortyolt a narancsszínű üdítőbe. – Párizs leghíresebb operájában balett-táncosnő, kár hogy nincsenek nálam a fényképek. Minden hónapban legalább kétszer kapunk tőle levelet és színes fotókat: Valika a színpadon, habos hattyúruhában, nevetve egy vadonatúj Mercedes kormányánál vagy gyönyörű szőke haját lengetve egy előkelő villa lépcsőin. Kérték már többen is, de ő nem akar férjhez menni. Én is azt írtam neki, ráér még a fazakak vakarására meg a pelenkamosásra. Egyelőre amíg szép és fiatal eljén a hivatásának. Ilyenkor a karrier az első, főleg egy olyan lány számára, aki itthon kiváló nevelésben és szakmai felkészítésben részesült. Kolozsváron érettségizett a művészeti középiskolában, de nem becsülték meg a tehetségét. Persze az elejen, amikor megtudtam, hogy végleg le akar telepedni Párizsban és csak hébe-hóba fog hazalátogatni, hát sokat sírtam. Mi lesz ott belőle szinte gyerekfejjel? De aztán az idő megnyugtatott. Valika bebizonyította, hogy én meg az apja nemhiába gürcöltünk érte.
A férfi itt furcsán nézett a nagydarab, elérzékenyült asszonyra, aztán önkéntelen mozdulattal a cigarettásdoboza után nyúlt. Amíg az első cigarettát elszívta, le nem vette szemét az egyetlenéről áradozó mamáról. Aztán kért egy kávét és újabb cigarettát kotort elő. Miközben a verejtékező nő komótosan elmatatott a pult mögött, a férfi halkan megszólalt:
– A minap megismertem Bukarestben egy lányt. Hosszú szőke haja, hattyúnyaka volt s olyan leheletfinom termete, hogy az ember szinte félt hozzányúlni, nemhogy cserepekre törjön mint egy drága porcelánedény. Mi tagadás, egy olyan helyiségben ismertem meg, ahol a nők zsinórbugyikban táncolnak, s éjjel egyéb szolgálatokat is tesznek gazdag uraknak. Azt mondta, hogy ő a világ legaljasabb teremtménye s egy vízbe áztatott kötélnél nem érdemel egyebet. Kezemben nyomott egy ezüstnyakláncon függő feszületet, vinném el az anyjámal mert ő már nem méltó a viselésére.
A férfi nem várta be a kávét. Bankjegyet hagyott az asztalon, és szó nélkül kiment a cukrászdából.
Amikor felemelte az asztallapon hagyott ezüst nyakláncot, a nagytestű elárusítónő szája sírósan elnyílt.
– De hiszen ez az én Valikám nyaklánca – suttogta, s úgy terült el a cementpadlón, mint egy latyaktól súlyos feltörlőrongy.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 2000. / 19. sz. május 13-14, Színkép.

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2020. november 1. 08:07

   Ez már döfi, gratulálok.

2. B.Tomos Hajnal:
   2020. november 1. 13:01

   Köszönöm szépen, Pali. Egy ideje nem látogatod a „kávéházunkat”…….