Állítólag csak a hülyék ülnek az év utolsó napján a tévé előtt. Aki erre vetemedik, hát mert nincs más – már minden kocsmából ki van tiltva, egy házibuli címét se kapta meg, vagy pedig súlyos síbalesetből lábadozik. A recsegős rádió mellett üldögélve, valamikor bezzeg megérte.
Hogyisne, Hofi kabaréjára várt a Kárpát-medencei össz- (és vissz-) magyarság. Így kombinálva most már azon sem tűnődöm, miért figyelte őt a csehszlovák kommunista titkosszolgálat. Igaz, hogy Hofi nem feltétlenül nekik mondta, hogy Te, figyelj, haver! Szóval, hogy hülye lettem egyszer én is szilveszterre, nemcsak a tévét, de a rádiót is bekapcsoltam, csak ámultam a jó és rossz humor e fantasztikus biodiverzitásán. Hofi változatlanul nagyon hiányzik, haláláig ő volt a kikophatatlan, a kifogyhatatlan, a pótolhatatlan. Az egyetlen abban a sajátos műfajban, amit éppen ő teremtett. A nyolcvanas években volt, aki csak azért utazott Váradra Udvarhelyről, hogy fekete-fehérben láthassa, élőben a tévében. S akik ezt megcsinálták, szerencsés flótások voltak, és nem hülyék, mi pedig ültünk itthon a recsegős, fél hangerővel járatott rádiókra tapadva, a gálaműsorban előbb Hofi vidám szózatát, és aztán a két himnuszt, meg a komoly, sőt komor Szózatot, Vörösmartyét hallgattuk. Már ez a felállás is érdekes volt, lehetséges érve annak, hogy miért klasszikus Hofi.
Mostanában úgy hallgatnak róla, mintha félnének tőle. Aki Vitéz Kőbányait emlegeti, az Horthy-korszakunkat nem szereti. Ez nem falvédőrigmus, hanem az ismét jelenné váló múlt. Egy biztos, nagyon okosan csinálta, s úgy, ahogy más senki. Illetve más, ha megfeszült se tudta úgy csinálni, ahogyan ő. Hát persze, Hofi volt a rendszer biztonsági szelepe – hallottam már ilyesfajta fanyalgást kimakogni árnyékából –, mert amikor már annyira feszítették a gőzök s a gázok a társadalmat, akkor előállott, és szépen röhögésbe vitte be az indulatokat. Gyermeteg gyűlölködés, nemde? Ugyanakkor megtisztelő is a humorista számára, ha ilyen (nyugodtan mondhatjuk: történelmi) szereposztásban jelenik meg.
Ültem a rádió s tévé előtt. Egy vidám ezred, hadosztállyá inflálódott ezred masírozott keresztül-kasul a szobán, humoristák, a stílus, máskor meg pont fordítva, a stílustalanság parodistái, profi bohócok és alkalmi pojácák, de nekem mindenekelőtt a műfaj tűzevőjének-kardnyelőjének, zseniális hülyeségeink fejedelmének holdvilágarca bukkant fel két év két idő határvonalán.