1.

Életéről:

Balázs Béla, Bauer Herbert (Szeged, 1884. aug. 4. – Bp., 1949, máj. 17.): költő, író, a filmesztétika úttörője, Kossuth-díjas (1949). Apja Bauer Simon tanár. Már diák korában verse jelent meg a Szegedi Naplóban. Bp.-en bölcsész, az Eötvös-kollégium tagja. 1903-tól 1918-ig a Fővárosi Pedagógiai Könyvtár könyvtárosa. Közben 1906-ban ösztöndíjjal Berlinben és Párizsban járt. Tagja a nagyváradi Holnap Társ.-nak, a Holnap antológiában (1908, 1909) tűnt fel verseivel. 1909-ben megszerezte a bölcsészdoktorátust, rövid ideig tanár, majd a Fővárosi Pedagógiai Szemináriumban kapott beosztást. Doktor Szélpál Margit c. drámája (Nemzeti Színház, 1909) és A Vándor énekel c. verskötete (1910) bevezette a Nyugat törzsgárdájába, később Ady barátságát is elnyerte. A háború elején bevonult, hosszabb ideig frontszolgálatot teljesített. 1919-ben az írói direktórium tagja, a Közoktatásügyi Népbiztosság művészeti és irodalmi ügyosztályának vezetője, a színházügyek egyik irányítója. Vöröskatonaként az utolsó napig harcolt Rakamaznál. A Tanácsköztársaság megdöntése után 1919. dec.-ben Bécsbe menekült, a Bécsi Magyar Ujságba írt, majd a Der Tag c. újság munkatársa.

Itt kezdett filmelmélettel, filmkritikai tevékenységgel foglalkozni. Bécsben írta meg az egyik első rendszerező igényű filmesztétikai könyvet Der sichtbare Mensch címmel. Kommunista szellemben írt cikkei miatt felmondtak neki. 1927-ben Berlinbe költözött, ahol főleg filmrendezéssel és forgatókönyvírással foglalkozott, 1927–29 között az Arbeiter-Theaterbund Deutschlands (Németo.-i Munkásszínház Szövetség) művészeti vezetője. 1931-ben meghívták a moszkvai filmak.-ra tanárnak. Több film rendezésében is részt vett, tevékenykedett a forradalmi írók szervezetében. A 30-as évek végétől újra írt verseket, drámákat s főleg filmesztétikai cikkeket. Népszerűek ifjúsági regényei. A felszabadulás évében hazatért. Írói és filmírói munkássága mellett a Fényszóró c. hetilap főszerk.-je, pártmunkás, a Színház- és Filmművészeti Főisk. tanára, a Filmtudományi Intézet vezetője volt. Pályája kezdetén haladó polgári író. Az I. világháború alatt a szocialista eszmék befolyása alá került, majd a Tanácsköztársaságtól kezdve a forradalmi munkásmozgalom hívévé, harcos kommunista művésszé vált.

Emigrációban írt versei a hűség, a honvágy s a helytállás érzéseit népdalok emlékét idéző népszerű hangon szólaltatták meg. Először kísérelte meg az ősi népdalt és népballadát modern 20. századi mondanivaló szolgálatába állítani. Drámáit, novelláit és regényeit az elmélyült lélektani ábrázolás teszi jelentőssé. Filmművészeti vonatkozású írásai a filmelmélet klasszikusai közé emelik. Számos nyelvre lefordították e műveket (pl. a Filmkultúra c. összefoglaló munkája megjelent oroszul, németül, angolul, olaszul, lengyelül, szerbül, csehül s még számos idegen nyelven). F. m. Összegyűjtött versei: Az én utam (Komlós Aladár bevezetésével, Bp., 1945 és 1960). Színművek, szövegkönyvek: A kékszakállú herceg vára (1910); A fából faragott királyfi (Nyugat, 1912, mindkét mű Bartók Béla zenéjével); Az utolsó nap (Nemzeti Színház, 1913); Halálos fiatalság (Gyoma, 1917). Két dráma: Mozart, Hazatérés (Moszkva, 1941); Czinka Panna balladája (daljáték, Kodály Zoltán zenéjével, 1948); regények, elbeszélések, mesék: Történet a Logody utcáról, a tavaszról és a messzeségről (Bp., 1912); Hét mese (Gyoma, 1918); Intellektüel aggályoskodás (Praha, 1932); Álmodó ifjúság (önéletrajza, Bp., 1946); Az igazi égszínkék (Bp., 1946); Csodálatosságok könyve (Thomas Mann előszavával, Bp., 1948); Mesék a szerelemről (Bp., 1958); Lehetetlen emberek (Bp., 1965); filmesztétikai művek: Der sichtbare Mensch (Wien, 1924.); Der Geist des Films (Betlin, 1930), magyarul: A látható ember. A film szelleme (Bp., 1958); Iszkussztvo Kino (Moszkva, 1945); Filmkultúra (Bp., 1948; ugyanez A film címmel, Bp., 1961); forgatókönyvek: Dreigroschenoper (Brecht művéből többekkel, 1931); Valahol Európában, Ének a búzamezőkről, Talpalatnyi föld c. filmekben művészeti tanácsadó. – Irod. Lukács György: B. B. és akinek nem kell (Gyoma, 1918); Trencsényi-Waldapfel Imre: A dialektikus költő (Magyarok, 1947); Bölöni György: Magyarság, emberség. A jubiláló B. B. 1947 (Bp., 1959); Nemeskürty István: B. B. filmesztétikája (Bevezetés A Film c. könyvhöz); Szabolcsi Miklós: B. B. 1884–1949 (MTA Nyelv és Irod. tud. Oszt. Közl. 1964. 4. sz.); Demény János: B. B. életrajza (Tiszatáj, 1965. 5. sz.). Forrás: arcanum.hu

2.

Versálogatás verseskötetei nyomán:

Egyszer volt

Az erdőben szövődik az este.
Megyek haza, mert anyám keresne.
Eressz el, eressz el.

Alkony vére csurog a mezőre.
Véres lesz a cipőd sarka tőle.
Ne menj el, ne menj el.

Halovány hold süt az éjszakába.
Édesanyád öltözködik gyászba.
Ertidj már, eridj már.

Az erdőben hálót szőtt az este.
Nem megyek el innen ha küldesz se.
Mindegy már, mindegy már-

Titkos az éj

Titkos az éj, tündér járja.
Sóhaj felel sóhajtásra,
Berek mögül búvik a hold,
Berek mögül búvik a hold,
Ezüst hálót vet le halkan
A Tiszára.

Ezüst háló megszikrázik.
Mit halászik, mit halászik?
Búshalvány a hold orcája.
Titkos az éj, tündér járja.
Márványkőből a feneke
A Tiszának.

Messze vagy

Messze vagy, messze. Most feléd is este
Ablakban állva kell kinézni messze,
Mint tengerjáró szép bárkám után,
Mint pálmás, kincses partjaim felé.

Most téged is szemet behunyva kell
A fájó mellből meríteni fel.
Mint eljövendő mesék neveit
Mint el sem jövő nóták ritmusát.

Messze vagy, messze. — Látlak minden este,
Bárkámban vársz rám messze vizeken,
Enekled halkan legszebb énekem,
Kezedben gyöngyös, fekete babér.

Szeged

Alszik egy város a Tisza partján.
A Tisza, a Tisza álomfolyó,
Lelkek a partján, lelkek az alján,
Bübája-verve alszik egy város.

Béna, vak csendben, mint alvó éjjel,
Egy-egy virrasztó lépése koppan,
Egy korhely nóta innen vagy onnan,
Egy vad sikoltás. Valakit ölnek.

A Tisza partján alszik egy város.
Dalolva, kopogva egyedül járom.
— Óriás fejben bús, nyugtalan álom, —
Ki tudja, talán egy álma vagyok csak?

Ady Endrének

Negyven nap és negyven éjjel voltam
Miattad hitvány, nyomorék és gyáva
És mondtam, hogy az életem hiába
Csak te vagy a költő.

Negyven nap és negyven éjjel vívtam
jussért, hogy éljek és mint éji féreg
Vájtam magamba, hogy sötétet érjek,
Amelybe nem világitsz.

S értem sötétet, melybe nem világitsz.
S oly fekete nagy lánggal lobogott,
Hogy vak lett minden régi csillag ott
És mindent újra láttam.

Űztél: megtudtam, hogy van birtokom.
Ütöttél: zengni hallottam a vértem.
Téptél: és örök gyökeremhez értem,
A minden gyökeréhez.

Negyven nap és negyven éjjel voltál
A halál, melytől arcot kap az élet.
Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged,
Ahogy én szeretlek.

Ady Endre halálára

Köszönjük néked, hogy legelső voltál.
Elérhetetlen és hódoltató.
Köszönjük néked, mert hódolni jó
És fáj a mindig-egyenes gerinc.

Fájt hordani terhét a tiszteletnek
S áldozni, melyre rakjuk, nem volt oltár.
Köszönjük néked, hogy oltárunk voltál
És templomunk, kalaplevétető.

Mert ünnep van, ha van kit ünnepelni.
Magosság van, ha felnézni lehet.
Ki leborulhat, felemelkedett.
De fáj a tetők sivár árvasága

És köszönjük, hogy testvérek lehettünk.
Mert meghajolván, mind összehajoltunk,
Egy kupolába békült ivek voltunk,
Mi fájva-dacos templomkeresők.

Most felszeghetjük árva fejeinket.
Meredek gőggel égnek borzadott,
Szálkás árbocok for uik állni ott,
Vad fejfaerdő, a sírod körül.

Üdvözlet magyar íróknak

(Akik 1939 tavaszán nyugatra emigráltak.)

Köszöntelek ti kivert, újon érkezett
Kezdő csavargók, fiatal bitangok,
Koldusujoncok. Szomorúak vagytok?
Magyar irótestvérek, adjatok kezet.

Telt bilikommal •is köszöntenélek —
De bujdosók nem boroznak nagyon.
Kenyér is arra csak gyéren vagyon.
Biz emigránsok nem vidáman élnek.

Tanyátlanok tanyáján régi gazdák
Fogadnak mégis igen ritka jóval:
Dühszabaditó, igazmondó szóval,
Melyért az embert még fel nem akasztják.

Szóródtok szélnek s Ady Párisa
Nem egyetlen Bakony. De összeül
És közös éjben, közös tűz körül
Melegszik mégis kóborok hada.

Köszöntelek. És Ne búsuljatok.
Bár keserű az idegen kenyér.
S legszebb magyar szó is keveset ér.
(Fordított költők csak álarcosok.)

Ott szavatok és szivetek nem értik.
Nem lesz siker és nem lesz szerelem.
Ha eltévedtek, nincsen kegyelem.
Ha kezet nyujttok, passzusotok kérik.

Csak írni, mindig Írni volna jó.
De melyet tudtok, az otthoni élet,
Évül, merül s már ismeretlenné lett.
És ködbe ködlik az irnivaló.

Mégis ti vagytok, mégis, mégis, mégis
Ti vagytok ott a boldog menekültek,
Hajótörésből jó partra kerültek.
Ti fogtok megmaradni. Csak azért is.

Hazát veszítve, magatokra lelve,
Hajléktalanul, de útra találva,
Süllyedő múltból jövendőbe szállva,
A dalotok ezt daccal énekelje:

Bár számkivetve, számit a mi számunk.
Magyar jövendő mibenniink terem.
Velünk történik a történelem,
Koldus tanyánkról századokra látunk.

Ég őrtüzünk. Gyertek. Foglaljatok helyet.
Ti is szítsátok, hittel, konokul.
Magyar sötétbe más fény úgy se hull.
Ha még ez is kialszik, az éj eltemet.

Addig

Életedet nem takarítottad.
Akkor volt csak élet, hogyha adtad,

Egészségre nem hederitettél.
Nem magadat nézted, ha szerettél.

Nem. azt nézted sohase, hogy meddig.
Eddig igy volt. És rendben volt eddig

De most nézzed. Maradt időd mérjed.
El nem érted, hát meg kell, hogy érjed.

Élned kell, mig az.árát megkaptad:…
Azt, amire életedet adtad- –

Gépfegyverként ketyeg rád az óra,
Másodpercek halálait szórja.

De te állj, te élj, mig ki nem várod.
Védd az élted, mint a barrikádot.

Bajod gyógyítsd, sebed kiheverjed.
Fogad között fogd vissza a lelked.

Majd ha világ tüzén gyújthatod dalod
Maradék élted egy hajítással
Odaadhatod.

Mesterségem

De meg vagytok akadva rajt, hogy
A szépet látja csak szemem.
S írván, a piszkot kiszitálom,
Csupán a jót emlegetem.

Talán van benne kis igazság.
De kérlek, megbocsássatok.
Mit tegyek? Ez a mesterségem.
Mert én aranyásó vagyok.

Az aranyat csak megtalálom,
De ki nem találom soha.
Nem mázolok aranyi estéket
Én semmire és sehova.

„Egy fecske nyarat nem csinál még,
És nem jellemzi a jelent11 — —
De egy fecske is, hogyha első,
Jövendő tavaszt jelent.

Bartók Béla

Arkangyalgyermekarc, kérlelhetetlen.
Támadó éles éle mintha késsel
Volna hasítva fájó elevenből.
Hallgató szája mosolytalan.
Mi fáj neked?

Vézna, kis óriás. Tested meredő
Szálkaként szúr a térbe fel
És körül sajgó gyulladást okoz.
Mint kivont pengét hordod magadat.
Miért haragszol?

Bizony zenéd nem andalító mámor.
Kérlelhetetlen acélszerkezet.
Bús föld alól dübörgő lázadás.
Vad fájdalom, sikoltó fájdalom.
Ki bántott téged?

A hegedűid vágnak, döfnek kürtjeid.
Karvalykarmokkal csapsz a zongorába,
És véresen mint marcangolt madárraj
Rebbennek szét a felszakitott hangok.
Mit énekelsz?

Fáj, hogy nem értik ezt a fájást?
És szenvedésed nem szenvedhetik?
Vernek, mert versz. Mit vártál egyebet?
Kellemes nem vagy sem mulattató.
Veled mi történt?

Én tudom, mert én láttalak keresni.
Csongrádi koldus, zord néma tanyák
Között keresni dalt, népdalt, magyart,
Mint jég alatt eleven gyökeret.
És nem találtál.

S melyet találtál, megtalált az téged,
A paraszt bánat elnémított kínja.
S tiszaháton vagy oláh havason
El nem eresztett többé és szivedben
A mosoly megfagyott.

Most belőled süvit a bennük fojtott
Lázadó kin, s ők meg nem ismerik.
És nem is hallják. Kiknek muzsikálod
Az égnek borzadt, kicsorbult kaszákat
Magyar magányban?

3.

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka c. összefoglaló művében külön fejezetet szentel Balázs Bélának (részletek).

„…Korai költészete elvontabb, filozofikusabb, az általános közérthetőségtől távolabb álló volt, mint Nyugat-beli társaié. Egész művészi magatartása eredetileg elzárkózóan arisztokratikus. Politikai érzelemvilága pedig nacionalistább, sőt militaristább, mint a haladó polgári költőké. Az első világháború kezdetén önként jelentkezett katonának, maga kívánt kimenni a tűzvonalba, hogy élje a háború élményét. (…) Sokkal jelentékenyebb költő és jelentékenyebb egyéniség, mint amennyire közemlékezetünkben él. Arcképe nélkül nem lehet teljes a századelő magyar irodalmának sokszínű tablója.

Költészete, elméletei, színpadi művei vitákat váltanak ki. A fiatal Lukács György egész könyvvel áll ki mellette, de a viszonylag konzervatívabb, nagy tekintélyű Alexander Bernát is lelkesen köszönti tehetségét. (…) Balázs Béla otthon is van a Nyugat körében, idegen is a körükben. Egyelőre individualistább és főleg nacionalistább társainál. Babits és Osvát gyanakodva figyelik, hogy a szerintük is kitűnő költő nem idegenkedik az uralkodó osztály imperialista törekvéseket rejtő hazafias jelszavaitól.

Indulásától idáig egész életművével közel áll a szecesszióhoz, kétségtelenül egyéni költészetében sok a dekoráció, a művészi póz, az egyénieskedés. De az is kétségtelen, hogy van egy senki másra nem emlékeztető hangja, amely áthasonítja a legkülönbözőbb hatásokat.

A német fasizmus uralomra kerüléséig felváltva jár Bécsben, Berlinben és Moszkvában. Mindenütt részt vesz az új filmművészet kialakításában, maga is ír forgatókönyveket. Prózai művei egyre szélesebb körben ismeretesek. Thomas Mann is nagy elismeréssel ír róla.

Hitler uralomra kerülése után Balázs Béla Moszkvába költözik, és a Filmakadémia tanára lesz. Részt vesz az emigráns magyar irodalmi életben…

Emléke valahogy kiesett irodalmi köztudatunkból: nemigen említik a Nyugat költői közt, nemigen említik szocialista költészetünk jelentékeny alakjai közt. Leginkább a világhíres filmesztéta maradt a köztudatban, de az is inkább külföldön, mint minálunk. Pedig nélküle hiányos irodalmunk fejlődésének összképe. Tartalmában is, formájában is gazdag, sokszínű költészet ez az arisztokratikus elkülönüléstől a népköltészet hagyományainak folytatásáig. És talán még az is értékítélet, hogy Bartók és Kodály nála talált megfelelő szövegeket zenéjéhez.”

*

„Ez egy irodalmi kolerajárvány” – Balázs Bélát és a „modern költészetét” bírálják a Budapesti Hírlapban

„Balázs (…) elsősorban költőnek tartotta magát. „Holnaposként” indult 1909-ben, 1911-ben jelent meg első verseskötete, A vándor énekel: „Más nyelven és magának énekelget, / mint szél kezében elszakadt levél, / s talán nem ő, hanem a szél zenél” – írta róla az Új könyvekre című versében Babits Mihály. Balázs Béla azonban nem sok elismerést kapott a modernizmust a népies hangokkal elegyítő stílusa miatt. Emiatt barátja és legfőbb propagálója, Lukács György egy egész kötettel állt ki mellette 1918-ban, amikor Balázs Béla és akiknek nem kell címmel kiadta Balázs Béla-méltatásainak gyűjteményét. Karinthy Frigyes vicces, de igaztalan megjegyzése szerint Lukács György ezzel a könyvével egészen aránytalanul osztotta ketté a világot: Lukács Györgyre és Balázs Bélára, valamint mindenki másra. Rákosi Jenő lapjában, a Budapesti Hírlapban se voltak túl jó véleménnyel Balázs Béla költészetéről. Bár világháborús önéletrajzi novellafüzére, a Lélek a háborúban patriotizmusát elismerték, 1916-ban megjelent verseskötetét, a Trisztán hajóján-t gúnyos kritika tárgyává tették…”

Lásd még a Költők az árnyékos oldalról portál szócikkét

A szerző írásai, írások a szerzőről –  a MEK-en

Szerkeszti: Cseke Gábor

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ